Az erdő szélén árvátlankodott, ha sütötte a nap, melege volt, ha szél fújt, fázott. Úgy tűnt, semmi nem elég jó neki. Mindene megvolt, ami az élethez kellett, de mégis hiányzott valami.
Hosszú idő telt el így, egész szép kis bokorrá fejlődött. Ha esetleg kirándulókat sodort arra a girbegurba ösvény, ő inkább a tüskéit meresztette rájuk. Nem akarta, hogy csodálják, hogy észrevegyék. Az a biztos – gondolta –, ha mindenki távol marad tőle. Úgy legalább nem tud fájdalmat okozni, sérülést ejteni a gondoskodó kezeknek.
Magányos perceiben persze arra vágyott, mint mindenki más, szeretetre, ölelésre, becézésre, mégis, ha valaki túl közel merészkedett, megbántotta őt akarva-akaratlanul.
Történt egyszer, hogy egy szép tavaszi napon egy különleges természetjáró vetődött az útjába. Egyből meglátta a benne rejlő szépséget és bájt. Persze neki is csak a tüskéit mutatta, de a férfi türelmes volt, biztos volt benne, hogy a legbelül meghúzódó, eddig zárt rózsabimbó képes arra, hogy virágba boruljon.
Különleges kapcsolat alakult ki köztük. A férfi nap, nap után letelepedett a kis bokor mellé, kérlelte, babusgatta. Ha a tüskék megszúrták, egy-két lépéssel arrébb talált magának helyet, ahol a veszély már nem érhette őt. Ha ismét szurkálódás érte, újra odébbállt, de mindig visszatért szeretet bokorkájához. Ismét szólítgatta, becézgette, gondozta. A régi elsárgult leveleitől megfosztotta, dús talajjal táplálta.
Azonban egyszer csak a férfi megelégelte ezt az állapotot. Egy szurkálódás után fogta magát, vissza se nézett: „Hiába kérlellek, hiába szeretlek. Te biztos képtelen vagy erre, inkább megyek, folytatom az utam, a kedvességet másnak adom!”
A rózsabokor először csak nézte, de amint bebizonyosodott, hogy a férfi mindezt komolyan gondolja, az elhangzott szavak megteltek tartalommal. Kereste-kutatta önmagában, miként változhat, miként virágozhat úgy, mint bárki más. Gyötrelmes napok voltak ezek, tele kísértettel, rossz szokásokkal, ismeretlen területekkel. A rózsabokor egyre mélyebb utat tett meg, de az út végére megszerette önmagát, a világot és a férfit is. Egy újabb tavaszi napon a természetjáró a szíve útját követve került ismét a rózsabokor térségébe. Ő már várta, nagyon várta, s virágpompával kínálta. Tüskéit mind visszahúzta, illata adott mámort a tájnak.
A férfi mellé telepedett, gondozta és babusgatta. „Bárcsak te is ember lennél” – mondogatta, s egy apró könnycsepp hullt a mélybe, épp a rózsabokor közepébe.
Nem csalás, nem ámítás, a rózsabokor csodás nővé vált, ki bearanyozza az életet. Mert már tudja, a szeretet ereje virágzóvá tesz.

Csató Vanda Rózsa

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!