Sokan kérdezik tőlem, hogy „Orsi te ezt hogy csinálod?” Dolgozol, sütsz, suliba jársz, ott van a kislányod, a blog és még mosolyogsz is hozzá… Szerintem úgy, mint bármelyikőtök! Ez a cikk nem csupán rólam szól, hanem minden szuperanyuka társamról. Mert igen, mind SZUPERANYUK vagyunk!
Szuperanyu 6-kor kel, mint majdnem mindig (kivéve amikor korábban, mert suliba megy, vagy süt, vagy csak ha simán már 4-től nem tud aludni) kis mezítlábas tappancsok közeledte ébreszti vagy az óra. Hárman közösen kávézunk-kakaózunk, aztán jön egy kis közös összebújós mese nézés vagy játék. Gyorsan csinálok egy pár képet az előző esti sütésről, posztolom, majd elkezdem összepakolni a saját és a kislányom ovis cuccát (közben kattog az agyam – van nálam 4 csekk, de vajon hol a bankos token?…tankolni kell, nincs apróm, a laptop tegnap este a másik autóban maradt, az alvómacit nehogy itthon hagyjuk, és ma torna óra is lesz az oviban, este megyünk anyósomhoz mikulásozni, 9-kor viszik el az autómat az irodából szervizbe, és jaj, nem tudom hol vannak a tegnap sült kalácshoz a papírzacskók… két kalács megy az oviba, hét az irodába, és jó lenne ha szegény férjemnek is jutna…).
Férjem SZUPERHŐS, már fél 7-kor indul, de még így sem maradhat el a reggeli szórakoztató produkció, amitől mi lányok a földön fetrengünk a nevetéstől. Mindig is csodáltam, hogy ezek ellenére nem késik el sehonnan. Mi 20 percet Barbie-zunk (közben becsempészek Annus szájába pár falat kalácsot, és fel is öltözünk, beágyazok, csinálok 100 lebegő ülést mert pár napja nem tudtam megcsinálni a reggeli tornámat), aztán elszaladok zuhanyozni, öltözni, sminkelni. Közben Annus természetesen ki-be jár a fürdőbe, először még abban a ruhában amit én ráadtam. Másodszor fürdőruhában, harmadszor pedig tündérjelmezbe öltözve, pillangó szárnyakkal. „Anyu, mivé varázsoljalak” – kérdezi, mire mondom hogy „pékké”. „Az tök unalmas, inkább legyél hajcsat”… Az öltözést, fésülködést teljesen újrakezdjük, a tündérruhát egy külön táskába. Sál, sapka, overál, váltás pulóver, tornacucc, alvós maci, nekem kaja, kalácsok, lakáskulcs, riasztó… közben csörög a telefon (a férjem az), de esélytelen hogy felvegyem. Beülünk az autóba, eszembe jut a laptop és a belépőkártya. Szuper, viszont a másik kocsi kulcsa a házban van. Vissza az egész… közben csörög a telefon (anyósom). Nagy nehezen végre elindulunk. Az autóból visszahívom a férjem, aki tényleg SZUPERHŐS, ugyanis most indul vissza, hogy a forgalmimat odaadja, mert nála maradt. Az ovi előtt találkozunk, Annus majd kiugrik a bőréből hogy megint látja az apukáját. Rég eldöntöttem, hogy nem fogom reggelente siettetni a kislányom – épp elég ha én teszem ezt miután elválunk – így lassan feltogyogunk a „titkos úton” az ovi épületéhez, aztán komótosan átöltözünk, pisilés, kézmosás, fésülködés, még az óvónénivel is ezt-azt megbeszélünk, aztán Szuperanyu startol. Rohanok le a kocsihoz, és amikor beülök, akkor látom hogy a maci a zsebemben maradt. Nem gond, a 60 méteres hegyi emelkedőn kb. 15 másodperc alatt felsprintelek, beosonok, hogy Annus ne vegye észre, hogy visszamentem, aztán padlógázzal indulok Leányfaluról Budapestre, hogy 9-re beérjek anélkül, hogy a buszsávot használnám, és még közben tankolnom is kell (ding-ding, nincs apróm, magamnak kell tankolni, mert bunkóság borravaló nélkül a kutassal tankoltatni az autót). Útközben felhívom a férjem (ez a reggel másik legjobb része… nem is olyan rég találkoztunk, de ennyi év után is mindig azt várom, hogy beszéljünk, és elmondjam azt a rengeteg dolgot, ami azóta történt, hogy elindultunk… aztán anyósomat, aztán a szüleimet. 9 előtt 10 perccel parkolok az irodában. Még végighallgatom bömböltetve a Queen „Show must go on” számát és megállapítom, hogy az ember micsoda elképesztő dolognak van a birtokában. Freddy, amikor már tudta, hogy halálos beteg, azt énekli, hogy a show-nak tovább kell mennie.
A világ nem áll meg, bármilyen egyéni tragédiák vagy akár sikerek is vannak. Pár perc vagy egy nap, és minden megy tovább…Felállunk vagy elbukunk, de a világ és a show megy tovább. Mások talán észre sem veszik… És ami megdöbbentő, csak rajtunk múlik, hogy valamit hogy élünk meg. Egy tragédiából tanulhatunk…egy váratlan rossz esemény akár egy jó dolognak lehet a kiváltó oka. Az én reggelem egy borzalmasan szétesett rohanás volt, ami alatt nem volt időm tornázni, hajat mosni és ami alatt majdnem mindent elfelejtettem? Vagy egy olyan reggel volt, ami tartalmasan telt a kislányommal, miközben hajcsat lehettem, amikor a saját kalácsaimat vihetem az egyre bővülő vevőkörömnek, amikor ismét megbizonyosodhatok arról, és örülhetek annak, hogy van egy férjem, aki a társam és akire bármikor számíthatok.
Mosolyogva kiszállok az autóból, elegánsan átnyújtom a laptopom és a táskám a vezérigazgatónknak, aki pont akkor érkezik, és felajánlja a segítségét, én pedig viszem a kis kosaram teli illatozó fonott kaláccsal. A liftben megbeszéljük az előző napi konferencia részleteit, a recepción leadom a kulcsom 8.55-kor, majd ahogy megyek végig az irodában, kiosztom a kalácsokat azoknak, akik rendeltek. Elégedettnek tűnnek, így én is az vagyok, leülök a helyemre, bekapcsolom a gépet, török a kalácsomból és 9.00-kor kezdem a munkát.
Na jó, még előtte kitűzök egy pár képzeletbeli kitűzőt magamra a ma reggel eltelt 3 óráért: SZUPERANYU, SZUPER SOFŐR, SZUPER PÉK, a nap hátralévő részében feltételezem leszek még SZUPER MANAGER, SZUPER FELESÉG, SZUPER MENY. De valójában semmi extra, csak pont annyi, mint bármelyikőtök!
Örüljünk annak, ami van és legyünk hálásak, értékeljük magunkat és szeretteinket minden nap!

Zeliska Orsolya
a Péklány
peklanyleszek.com

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!