Elfogadod magad? Fogadd el magad! – halljuk gyakran, és mi nem tudjuk biztosan a választ.
Néha megesik, hogy a pszichológusnál – ahogy Delphoiban – jóslást kérnek a páciensek. Az ókorban a jövőjükre voltak kíváncsiak, a manapság azt kérdik, hogy mit csináljanak másképp, hogy jobban érezzék magukat, hogy jobb legyen a kapcsolatuk másokkal és önmagukkal. A jós azt felelte régen: „Ismerd meg és fogadd el önmagad!” Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is.
A pszichológusok hasonlót mondanak, csak más szavakkal: ha megismerjük lelki működésünket, sajátos gondolkodás- és viselkedésformáinkat, akkor képesek leszünk másképp látni a környező világunkat is. Nem külső erők uralkodnak rajtunk, hanem személyiségünk alakítja, formálja jövőnket. Ha változtatunk magunkon és hozzáállásunkon, változni fog a sorsunk is. Ezt úgy is fordíthatnánk, hogy szeressük meg magunkat!
Ugyanakkor az is igaz, hogy fontos megbékélni azokkal a dolgokkal, amiken nem tudunk változtatni, ami jellemünk tartós része. Vagyis fogadjuk el azt a személyiségünkben, ami annak természetes és veleszületett tulajdonsága, még ha nem is tetszik nekünk. Pl. ha világ életünkben csendes természetünk volt, akkor ne akarjunk a társaság közepe lenni, és ne is irigyeljünk másokat azért, mert neki megy.
Az önszeretetnek az alapja, ha elfogadjuk magunkat, ha együtt tudunk érezni magunkkal. Mindenkinek saját életútja van, ami senki máséhoz nem hasonlítható, így önmagunk elfogadása is annyiféle lehet, ahányan élünk a Földön. Az elfogadás paradoxona az, hogy először meg kell ismerni és elfogadni önmagunkat, aztán leszünk képesek – ha még akarunk – változni.
Az önelfogadásnak lehet az a célja, hogy megszeressük magunkat és azzá válhassunk, akivé szükséges az életben. Sonja Lyubomirsky az önmagunkkal való együttérzést emeli ki, mint az önelfogadás alapját, amelynek három fontos összetevője:

1. Együttérző kedvességgel viszonyulok magamhoz: Ha épp átélek egy negatív érzést, akkor is elfogadom azt és nem próbálok meg elmenekülni előle (pl. mint oly sokan – szó szerint: „alkoholba fojtják bánatukat”), hanem meg merem élni. Ha például a hozzám legközelebb álló személyt elvesztettem, akkor nem fojtom el a könnyeimet, hanem merek sírni és gyászolni.

2. Tudatosítás: tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalataim általános emberi érzések, nem vagyok egyedül velük, hanem az emberiség részeként élem meg magam, aki másokhoz és önmagához is tartozik, egységben van. Átélhetem, hogy amit érzek azok emberi érzések, érzelmek, és a világ másik felén is ugyanolyan dühös lehet egy ember, ha pl. igazságtalanul bántak vele a munkahelyén. Ez persze nem zárja ki, hogy én is dühös lehessek, csak célszerű tudnom azt, hogy a haragom átalakulhat idővel, ha hagyom, és ha teszek érte. Az aktuális érzelmeimtől függetlenül a legjobban érzem magam, ahogy tudom a jelenben.

Felismerem, hogy az életem nem tökéletes, de lehet teljes értékű és jól érezhetem magam. Tudatosítom, hogy senkinek az élete nem lehet tökéletes, mert olyan, hogy Tökéletes Élet nem létezik a Földünkön, ez csak egy pozitív illúzió vagy romantikus ideál, mint a „szőke herceg vagy hercegnő”.

3. Megengedés: megengedem az érzéseknek, hogy legyenek, és együttérzek magammal. A fenti példát alapul véve, az aktuális haragomat virtuálisan, vagy akár karjaimmal átölelhetem magam, és mélyeket lélegezve megélhetem azt az érzést is. Majd átgondolhatom, hogy kire és mi miatt vagyok mérges. Vajon tényleg arra a személyre vagyok dühös, aki most kiváltotta haragomat? Ha módom van rá, csendben maradhatok és a légzésemre koncentrálva eltölthetek egy kis időt. Vagyis önmagam támasza lehetek és gondoskodhatom magamról. Megszeretem magam…

Bende Katalin
pszichológus
www.egy-pszichologus.hu

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!