A haldoklás, illetve a halál minden új orvost, és új nővért megvisel. Könyvének egy részletében, Atul Gawande felteszi a kérdést: Miért nem képezik ki őket arra, hogyan birkózzanak meg a halandósággal?

“Rengeteg dolgot tanultam az orvosi egyetemen, de azt, hogyan birkózzak meg a halál gondolatával, azt nem. Az első félévben egy száraz, élettelen testet kellett boncolnom – de ez csak egy módja annak, hogy az emberi anatómiáról tanuljunk. A tankönyveinkben egy szó sem esik az öregedésről, vagy a halandóságról.

Arra tanítottak minket, hogyan mentsünk életet, és nem arra, hogyan kezeljük annak elmúlását. Emlékszem, hogy egyszer eltöltöttünk egy órát azzal, hogy az ‘Ivan Iljics halála’ című műről beszélgettünk. Aztán a következő héten már a fizikális vizsgálatok etikettjét vettük, mintha ennyi idő alatt ki lehetne meríteni ezt a témakört.

A művel kapcsolatban azt a konklúziót vontuk le, hogy mivel az orvostudomány a 19. századi Oroszországban nem volt elég fejlett ahhoz, hogy diagnosztizálni tudják Ivan Iljics betegségét, ezért az orvosoknak egy dolguk lett volna – kedvesnek, és őszintének lenni. Ez az orvosok alapvető feladata.

Amikor először belekóstolhattam a sebészet rejtelmeibe, akkor kellett először szembenéznem azzal, hogy a betegek a múlandósággal harcolnak. Akkor jöttem rá, hogy nem vagyok felkészülve arra, hogy segítsek nekik.

A modern tudományos fejlődés lehetővé tette, hogy az emberek sokkal tovább éljenek, mint azelőtt. Az azonban még mindig probléma, hogy hogyan kezeljük az öregedés folyamatát, illetve a halált. Ez az, ami előtt mi, orvosok a mai napig felkészületlenül állunk.

Amikor doktorrá váltam, és átléptem a kórház ajtaját, szinte minden újnak tűnt. Egészen addig, soha nem láttam senkit meghalni, de amikor először átestem ezen, az nagyon nagy sokk volt. Nem azért, mert az önnön halandóságom jutott eszembe. Fehér köpeny volt rajtam, kórházi viselet, egyszerűen nem tudtam elképzelni ezt magammal kapcsolatban. Azonban a családom tagjait bele tudtam képzelni ebbe a helyzetbe. És ez az, ami a legszörnyűbb. Látni embereket, akik küzdenek az életükért, de a gyógyszerek, amik megmenthetnék őket, nem segítenek rajtuk.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Mi az, ami igazán számít...

Persze elméletben tudtam, hogy bármelyik betegem meghalhat. De gyakorlatban minden egyes eset olyan volt, mint egy törvényszegés. Mintha a törvények, amik szerint “játszunk”, egyszerűen szertefoszlottak volna.

Először minden új orvosnak, és nővérnek meg kell birkóznia a halállal. Vannak, akik sírnak az elsőnél, vannak, akik lefagynak, és vannak, akik szinte fel sem fogják. Mikor velem először megesett, túl összeszedett voltam ahhoz, hogy sírjak. Azonban álmodtam róla. Visszatérő álmom volt, hogy a haldokló betegeimet láttam – a saját házamban… A saját ágyamban. Úgy éreztem, mintha én öltem volna meg ezeket az embereket, mintha elbuktam volna.

A halál, persze nem kudarc, sőt, a legtöbb esetben teljesen normális. A halál lehet ellenség, de lehet természetes végkifejlet is. Tudtam, hogy ezek a dolgok így mennek, de nem tudatosult bennem az, hogy ezek az igazságok nem csak általánosságban igazak minden emberre, hanem igazak arra az emberre is, aki előttem fekszik, akiért én felelős vagyok.”

(Forrás: ideas.ted, vilaghalo.info)

Érdekesnek találtad? Akkor ne felejtsd el megosztani!

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!