Időnként újra és újra elgondolkozom azon, hogy mikor szükséges valakit megmenteni. Egy hatalmas paradoxon is lehet abban, hogy bár sokaknak jót akarok, de amikor meg akarom őket menteni, az akár tévedés is lehet. Pszichológusként persze ez feladatom is, de emberileg ösztönként tör ki néha belőlem, hogy megmentsek valakit, hogy jobbá tegyem az életét.
Az altruizmus jó. Ez nem kétség. Mások segítése jó. Ez sem kétséges. De vajon jó-e az, ha valakit mindenáron meg akarunk menteni? Jó-e átcipelni a vak nénit a túlsó oldalra, anélkül, hogy kérte volna? Lehet, hogy nem is akar átmenni. Aki nem kéri a segítséget, azt hagyjuk, és aki kéri, annak segítsünk? Hol van a határ abban, hogy beavatkozzunk, vagy inkább hagyjuk folyni úgy a dolgokat, ahogy a másik akarja. Mi van azokkal, akiket szeretünk, és fáj, ha nem jól mennek a dolgai – ráadásul látjuk kívülről, hogy miért –, de nem mondhatjuk meg, ha nem kéri a tanácsunkat. És mit kezdünk azzal, ha kéri, de aztán nem fogadja el? Bárki tapasztalhatta már, hogy gyermeki énje ellenállást érzett, amikor jó tanáccsal látták el, esetleg beleszóltak az életébe. Azt pedig végképp nehéz elviselni, ha azzal szembesítenek, hogy hibázunk. Vékony a mezsgye azon a síkon, ahol a szeretet, az elengedés, az elfogadás, és a beleavatkozás, a kontroll határa van. Van, akin nem lehet segíteni, vannak emberek, akik nem tudnak változni, és vannak helyzetek, amiből éppen nem lehet kimászni. A legnagyobb jóindulatunk ellenére sem. Gyakorlatilag egyetlen megoldás van ilyenkor, az pedig az elfogadás. Elfogadni azt, hogy ez az ő élete, olyan, amilyet kapott és teremtett, és elfogadni azt, hogy nem tudunk mankót adni számára, ha úgy tartja a karjait, hogy az kiesne onnan.
Az empátia akár káros is lehet saját magunk számára, ha érzelmileg arra a szintre kerülünk ahol a szenvedő van, és emiatt valódi segítséget sem tudunk nyújtani.
Egyszer hallottam a Dalai Láma egyik előadását, amikor az együttérzésről, más élőlények segítéséről beszélt, hogy ez minden ember dolga, és az élet célja. Ugyanakkor egyfajta spirituális liberalizmussal beszélt más vallású és ateista emberekről, melynek az volt a lényege, hogy mindenki úgy jó, ahogy és ahol van. Az sejlett ki szavaiból, hogy nem akar mindenáron mindenkit megmenteni. Lát, de nem ítél. Próbálja megváltoztatni a világot azzal, hogy a békét és harmóniát hirdeti, de elfogadja azt is, amikor nincs sem béke, sem harmónia. Ebből az előadásból azt értettem meg, hogy próbáljuk tiszteletben tartani mások útját és megoldási módjait – magamat is erre biztatva –, még akkor is, ha az számunkra nem megfelelő út. Csupán azért, mert az övé, nem a mienk. És nem kizárt, hogy valaki harmóniában van a saját tévedéseivel. Ne vegyük el a lehetőséget mástól, hogy önmaga győzze le saját korlátait, tévedéseit. Nem tudhatjuk, hogy egyesek jó vagy rossz sorsa mit rejt magában, és neki azzal milyen dolga van. Néha hagyni kell a köveket legurulni a hegyről, mert a természetet megállítani nem lehet. Úgy jó segíteni másokon, ha sem neki, sem másnak, sem pedig magunknak nem ártunk vele, és engedjük, hogy mindenki a saját sorsát élje.
Bakos Helén
pszichológus
www.bakoshelen.hu
