Az Oxford street ragyogott. A kirakatok költeményekké váltak, téma és színkompozíciók keltek életre, majdnem belépőjegyeket lehetett szedni azért, hogy a járókelők megnézhessék őket. Hírértéket képviseltek az üzletek ezekben a napokban.

Magával ragadott a forgatag, a fennkölt, ragyogó ünnepélyesség, a kacagó és egyben a hidegben összekapaszkodó boldog párok és családok hömpölygő áradata.

Siettek a csomagokkal a kezükben, mégis ráérős hangulatban. Aggódásnak semmi nyoma, vagy a teendők sokasága által előhívott frusztrációnak… „Ja, az életszínvonal! ”– szinte hallom az egyik ismerősöm hangsúlyával…

Miután a vásári tömegből átsétáltam a tulipánokkal és rózsákkal tarkított parkba, rácsodálkoztam, hogyan élhetnek decemberben ennyire vidáman ezek a virágok, ilyen szép sorban, harmóniában, mintha csak tavasz lenne? Mintha soha nem akarnának elhervadni, vagy arra várnának, hogy még kitartsanak az új évezredig. Meglepő és megható volt így együtt ez összkép. Így láttam akkor Londont, 1999-ben, az évezred utolsó karácsonyán…

Ahogy hazaértem, az épületben már meleg fogadott, a szobatársaim mind elutaztak. Az ünnepélyesség ott is tapintható volt – hiszen mégiscsak a Sohon laktam –, de pár óra múlva azon kaptam magam meleg teát kortyolva, az ablak mellett ücsörögve, hogy a hangulat átjár- elmélázom s már én is messze járok…

A nagymamám bejglijének illatára gondoltam, és a havas, mesebeli látképre a szülőfalumban, Sarudon. Ahol nincs ilyen csillogás az utcákon, de ismerem a járókelőket. Nincsenek megkomponált művészi kirakatok, de a házak ablakában látszódnak a karácsonyfák a színes égőikkel, az udvarokon pedig a gyerekek ide-oda hajladozó hóemberei, félig kész próbálkozásai integetnek boldogan.

Az ünnepek minden kultúrában arra kérik az embereket, hogy álljanak meg és vegyék számba az addig elért sikereiket. Így kitartással és reménnyel feltöltekezve indulhatnak a jövő felé.

Én személy szerint a szülinapokon és év végén is készítek egy „az elmúlt évi sikereim, vagy sikereink” falat, ahol családosan megemlékezünk az elért eredményekre.

Mindenki nagyon szereti.

A lányom szülinapi partijának szervezésekor – miután elkészült a siker fala – mégiscsak magával ragadott az illúzió. A lista nem csökkent, ha három pipát húztam, még 4 teendő nőtt a helyükre, így az aggodalom vette át a hatalmat, ahogyan az idő egyre csökkent a vendégsereg érkezéséig.

Egy ponton döntenem kellett, hogy én szervezem a bulit, vagy a buli szervez engem.

A siker falra pillantva megálltam és eszembe jutott a nagymamám.

Nem emlékszem listákra. Talán bevásárló listára vagy kockás füzetesre, „ennyit költöttünk ebben a hónapban” listára, de ünnepi teendők listára nem. Nyilván volt tervük, de hogy a végére értek-e, ki tudja.

A szülinapi partin nem minden program alakult úgy, ahogyan gondoltam először, hogy lehetne, de végül a gyerekek spontaneitása, a barátjuk iránt érzett szeretetük miatt a buli emelkedetté, játékossá és hihetetlenül vidámmá vált. A nagymamám talán többféle süteményt tervezett először a karácsonyi családi összejövetelre, lehet, hogy be is vásárolt hozzá, de miután feldíszítettük a fát, az égők a helyükre kerültek, már nem volt fontos, hogy hány sütemény sikerült, mert amikor a családtagok a történeteikbe kezdtek, már egymásra figyeltünk.

A kerítések mögött kikukucskáló hóemberek fejéről estére már félig lecsúszott az egy ideje kiselejtezett zománcos edény, de tudtuk, hogy a gyerekek egész délután lelkesen rohangáltak a lakás és az udvar között, hogy a szülőktől és nagyszülőktől minden szükséges hozzávalót kicsikarjanak, s az elkészült remekmű ezért többet ért minden alkotásnál, mert a közös élmény öntötte formába.

Ünnepeink egész évben vannak. Ünnepeinknek egész évben kell lennie. A készülődés öröm. Az ünnep öröm. Az elért sikerekre és az elmúlt évre hálával visszatekinteni öröm. Ha csillogó és gyönyörű ünnepi hangulatot teremtünk, az is öröm.

Ha reggel felkelünk, lássuk az értékét, hogy együtt lehetünk a családunkkal – még ha nem is értünk mindig egyet mindenben, de mellettünk vannak és számíthatunk rájuk! Vannak kiváló barátaink, ha nem is minden problémánkat tudják azonnal meghallgatni, de ahogyan lehetőségük van, a rendelkezésünkre állnak és támogatnak jóban-rosszban. Az Univerzum Ura pedig életről életre velünk tart és a szívünkben segít, ha a lelkiismeretünkre hallgatunk….

Ha ezt felismertük, akkor észrevesszük, hogy vannak, akik a csillogó kirakatok alatt alszanak, s nem díszítenek karácsonyfát. Valószínűleg nem írnak „az elmúlt évem sikerei” falat sem, mert örülnek, és még az is lehet, hogy nem örülnek, hogy élnek. Nem viszi őket a forgatag boldogan, mert egyedül vannak a sötét lakásban. Ezért a hála a legkijózanítóbb érzés, mert arra késztet, hogy lássunk túl az illuzórikus elvárásokon és lássuk a valóságot, ahogyan van.

Az elvárások kevés időt hagynak. Az elvárások csalódást okoznak. Az elvárások soha nem engedik, hogy a lista végére érjünk. Az elvárások megmondják kinek kellene mutatnunk magunkat és azt is, hogy észre vegyük e a nálunk kevésbé szerencséseket.

Az elvárások persze szükségesek, de meg kell tanulnunk meghúzni a határt még a túlzott elvárások előtt, mert csak akkor leszünk képesek részt venni a szülinapi bulin, emlékezni a bejgli illatára és arra a hóemberre, akiről a zománcos edény végül a lábunkra esett, ahogyan kicsit olvadni kezdett a hó….

…s ha végül képesek vagyunk élni a jelenben, ünnepelni azt és olykor megállni, körül nézni és segíteni másokon is, akkor elégedettek leszünk és felragyog az ég, akár a szülőfalunkban vagyunk, akár egy gyönyörűen díszített nagyvárosban vagy épp Krisna-völgy mesebeli tájain, ahol én élek a családommal!

Nilamani

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!