1944 karácsonyának előestéjén békésen készültünk a vacsorára édesanyámmal és két öcsémmel, Imrével és Jóskával. Borókafenyős karácsonyfát díszítettünk. Két német katona volt nálunk beszállásolva, édesanyánk őket is meghívta hagyomány vacsorára, mely helyi szokás szerint bableves és mákos guba volt. A vacsora után az almát annyifelé vágtuk, ahányan az asztalnál ültünk. Meggyújtottuk a fán a gyertyákat, és elénekeltük a Csendes éjt, először magyarul, majd a vendégek tiszteletére németül is. Három szólamban szólt a “Stille Nacht, Heilige Nacht”, mivel mi, az énekkaros Gurin trió, így szoktuk énekelni. A német vendégek meghatódva hallgatták, és bizonyára otthon jártak gondolatban.

Hajnali 3 órakor “Alarm, alarm!” kiáltozásra riadtunk. A nálunk alvó németek pánikszerűen öltöztek, és köszönés nélkül, sietve távoztak.

Reggel nyolckor elmentünk a szokásos kismisére, én katonatiszti egyenruhába öltözve, mint a komáromi 22. ezred lévai zászlóaljának zászlósa. Az volt akkoriban a szokás, hogy mint Sárisáp község jegyzőgyakornoka, mise után lementünk a képviselőtestület tagjaival a községházára beszélgetni. Most is így történt, meséltem a fronton szerzett élményeimről, a sebesülésemről, mert Ungvár mellett, Szobránc falu határában a combomon egy hüvelykujjnyi repeszdarab hatolt át. Tíz óra körül megszólalt a telefon. A főjegyző felvette, az arcáról lefagyott a mosoly. A tinnyei főjegyző hívta fel, hogy náluk vonulnak az orosz alakulatok, Dág és Sárisáp irányába tartanak. Se puska, se akna, se ágyúlövés nem dördült, így nagy sebességgel, ellenállás nélkül jöttek felénk. A jegyző rám nézett: “Te Feri, nem volna okosabb, ha hazamennél, és ledobnád a tiszti egyenruhát?”

Máris indultam. Ahogy kiléptem a községháza kapuján, a téglagyár felől már láttam a T34-eseket, amint közelednek a falu közepe felé. Futásnak eredtem, a főutcáról letérve, a templom felé siettem haza. Tíz perc sem telt el, és már civilben voltam. Lementem az óvoda elé, ahol más sokan voltak, és integettem az orosz tankoknak, akik harmonikaszóval jöttek. Azért örült a lakosság, mert abban a hitben volt, hogy ettől befejeződött a világháború. Nem tudtuk, hogy arra még hónapokig várnunk kell.

Déltájban két gyalogos orosz katona tért be hozzánk. Azt kérdezték: “Nyemci jeszt?” Bár mi szlovákul beszéltünk, megértettük egymást. Volt még a fazékban a töltött káposztából, anyánk megkínálta őket. “Kapuszta, kapuszta!” – felkiáltással megették.

Ilyen volt ez a karácsony. Este németekkel vacsoráztunk, másnap már oroszokkal ebédeltünk. A falu fele orosz, a másik fele német kézen volt 3 hónapon át.

Gurinc Ferenc elbeszéléséből, aki 1961-1977 között volt a Komárom-Esztergom megyében fekvő Sárisáp község művelődési házának igazgatója

Sárisápi Hírmondó 2008/12/3.

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!