Sokféle ember jár hozzám, sokféle bajjal. Elsősorban testi nyavalyákkal keresnek fel: itt fáj, ott húz, emitt begyulladt. Miután átbeszéljük a szomatikus tüneteket, elkezdjük feltárni az okokat. Ehhez viszont bele kell menni a beteg életébe, életvezetési stílusába, családi, társadalmi hátterébe. Így aztán sokféle sorsot látok. Nem mindenki nyílik meg egyből. Ha krónikus a betegség és rendszeresen jár hozzám a beteg, például valamilyen masszázsra, akkor van mód a bizalmi híd kiépítésére, és előkerülnek a lelki okok a betegség hátterében.

Minden ember egyszeri, megismételhetetlen Csoda. Nélküle az Univerzum nem teljes. Két egyforma sors nincs. Ezért a terápiák kiválasztásakor is igyekszem megtalálni a beteg személyére szabott legjobb módszert, legyen az masszázs (thai, shiatsu, yumeiho, illóolajos, köpöly, talp, stb.) vagy gyógynövényes teakeverék.

De ha valaki azt kérné tőlem, hogy próbáljam meg a lehető legrövidebben megfogalmazni, mi az, ami közös a betegségek okaiban, azokban az emberi sorsokban, amiket feltárnak nekem a betegek, akkor ez az egy szó jut eszembe: SZERETETHIÁNY.

Azt látom, hogy nagyon sok ember vergődik a megfelelés kényszerében. Nagyon sok elvárás fogalmazódik meg az interperszonális kapcsolatokban. Képtelenek egymást feltétel nélkül elfogadni olyannak, amilyenek. Ha két ember között létrejön egy kapcsolat, rögtön feltételek és elvárások kapcsolódnak hozzá. Hogy milyennek kellene lennie a másiknak, mit kellene csinálnia, mondani, gondolnia. Márpedig, még az egyedül élő embernek is, rengeteg kapcsolata van: szülő-gyerek, szomszédi, munkahelyi, baráti vagy egyszerűen ismerősi. Ha családban él, akkor házastársi, élettársi, a gyerekeivel való kapcsolat. És ha mindenhonnan csak elvárások vannak, ráadásul sokszor ellentétes elvárások (mást vár el a férj, mint a főnök például), akkor az ezeknek való megfelelésbe bele lehet rokkanni. Egy idő után elfárad a lélek, érzi, hogy csapdában vergődik, hogy mélyen belül nagyon magányos, hogy már maga sem tudja kicsoda is ő, eltéved a szerepek sokaságában.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Öt dolog, amit szinte mindenki megbán a halálos ágyán

Mert az ember alapvetően szeretetéhes. És úgy érzi, ahhoz hogy elfogadják, hogy szeressék, meg kell felelnie ezeknek az elvárásoknak. Ugyanakkor ösztönszinten érzi, hogy nem szeretik, hiszen nem fogadják el őt olyannak, amilyen eredendően, állandóan változásra kényszerítik, mint egy hibás konstrukciót, amit állandóan fejleszteni kell.

És ilyenkor a lélek fellázad és a testen keresztül üzenetet küld: Állj! Ne tovább! Szállj ki ebből a mókuskerékből, mert rosszul éled az életed!

Persze, nem vagyunk tökéletesek. Azért is jöttünk ide, ebbe a testbe, sorsba, hogy tanuljunk, fejlődjünk. De ennek a felismerésnek belülről kell jönnie és nem külső akaratnak kell ezt kicsikarnia belőlünk. A külvilág abban tudna segíteni a fejlődő léleknek, hogy szeretettel, bizalommal fordul felé, hogy biztatja. A gyereknevelésben alapvető hozzáállás kell, hogy legyen a szakorvosok szerint is, a jó tulajdonságok erősítése. És nem a hibák folyamatos felhánytorgatása, a folyamatos kritika, a büntetés. Ez ma már nagyjából elterjedt a szülők körében. De ugyanez igaz a felnőtt kapcsolatainkra is.

Ha igazán szeretünk valakit, akkor feltétel nélkül kell szeretnünk. A hibáival, botlásaival együtt. Az énközpontú ember abból indul ki, ha a másik valami olyat tesz, mondd, ami neki nem esik jól, hogy ez ellene irányul, direkt őt akarja bosszantani. És rögtön támad, számon kér, ítél. A megtámadott fél pedig visszatámad, érvel, hárít. Vagy egyszerűen csöndben marad (ez tipikusan a férfiakra jellemző, ők sokszor megfogalmazni sem tudják az érzéseiket, nemhogy beszélni róluk), és innentől egy ördögi kör alakul ki, sebeket ejtenek egymáson. Holott fogalma sincs egyik embernek arról, hogy mi zajlik a másik lelkében, mi motiválta.

De ha szeretem a másikat, ha BÍZOK benne, akkor odafordulok: Mondd, miért? És akkor át lehet beszélni a dolgot. Fel lehet tárni az okot, helyére lehet tenni a dolgot. Ha azt szeretném, hogy a másik jobb irányba forduljon, akkor segítem őt abban, amire éppen szüksége van. Nem a magam elképzeléseit erőltetem rá, hogy szerintem mit kellene tennie, hanem az ő saját igényei szerint támogatom.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Hét idős jóbarát még egyszer elmegy motorozni...

Tudom, elcsépelt közhely, hogy szeretettel mindent meg lehet oldani, mindent el lehet érni. Pedig ez csak így működik. Azt látom a betegeimen is, ha bízom bennük, ha szeretettel biztatom őket, ha megerősítem őket abban, hogy jó emberek, nincs velük semmi baj, csak most egy picit eltévedtek, elfáradtak, akkor hatalmas energiákat képesek mozgósítani magukban a gyógyulásuk érdekében. Először csak azért, hogy a megelőlegezettnek hitt bizalmat megszolgálják (vagyis hogy nekem megfeleljenek, mert a reflex mélyen bennük van), de amikor már elindul a gyógyulás testi és lelki szinten egyaránt, akkor már önmagukért teszik.

És ha úgy ér véget egy terápia, hogy nem csak a testi tünetektől szabadult meg a beteg, hanem sikerült valamely életvezetési hibát is kiküszöbölnünk, és azt látom, hogy tett egy lépést a saját fejlődési útján előre, akkor jön tőlem a dicséret: Gratulálok, Ön remekül meggyógyította saját magát!

És hála Istennek, egyre több betegemre lehetek büszke.

Szunyogh Judit
elethazdebrecen.hu

Hasznosnak találtad? Akkor oszd meg ismerőseiddel is!

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!