Nappal úgy érezzük, mintha fenn élnénk a nap közelében, a kora reggelek és az esték áttetszők, az éjjelek sötétek és félelmetesek. A holdat szinte meg lehet érinteni a kezünkkel. Taita Hillsen, a gigászi Kilimandzsáró havas csúcsai alatt, közel az egyenlítőhöz. Ott, ahol az ember elkapja Afrika ritmusát, és ráébred, hogy ugyanez a ritmusa szíve zenéjének. Itt lehet leckét venni a csendből, nyugalomból. Alkalmazkodni kell a szélhez, a táj színeihez, a szagokhoz, ezek együttesének üteméhez. Itt visszaszerezhetjük méltóságunkat, és meg tudjuk mennyit érünk, mint ember. Amikor ezt megtesszük, újra szabadnak érezhetjük magunkat!

JAMBO, KARIBU KENYA!
Végig az úton feledésbe merül a kényelmetlenség, fáradtság, mert a táj, a levegő, a ránk nehezedő vöröses por olyan, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Meleg van, fáradt vagyok, 18 órája úton, de csak ámulok, és némán tűrőm, ahogy a por megtelepszik a bőrömön. Szinte csípi a szél az arcom, mert valami olyan érint meg legbelül, amit még soha nem éreztem. Ott ültem a buszon, és rájöttem, kiléptem egy világból, és egy másikba érkeztem. Végre eljutott a tudatomig, hogy magam mögött hagytam a civilizációt, a városok zaját, rohanását, annak minden luxusát, és a természet gyermekévé válhatok.
A 6 órás út vadregényes tájon vezet végig, ahol Kenya káprázatos sokszínűsége mellett látni lehet a mind az öt nagyvadat (Big Five) amiről Kenya híres. Egy ilyen úton Afrika végtelen fennsíkjainak szépsége, az ősi kultúrák és a bennszülöttek örökségeivel utazunk együtt.

Voitól még Matatu visz fel Burába, ahol az árvaház és 2 hónapos tartózkodási helyem lesz. 24 óra leforgása alatt egy teljesen más, számomra idegen világba csöppentem, amiben társult a szépség és a borzalom egyaránt! Itt nem kellenek válaszok a kérdéseinkre, sőt talán kérdések sem, itt Afrikában olykor az élet más utat talál a megoldáshoz.
A Matatuk félelmetes járgányok, náluk csak a driverek, akik füvet rágnak és nincs vezetői engedélyük, és maga az utazás körülményei rosszabbak. Kecskék és más állatok között, alatt, mellett ülve, úttalan utakon átvezet egy 2 órás hegyi rémület, fel Burába, a faluba. Éppen vacsoraidőre érkeztem, és vendéglátóim nemzeti ételüket készítették nekem, ugalit (sós vízben főtt kukoricadara). Ehetetlen! A szegénység új fogalmat nyert gondolataimban, és mivel nagyon fáradt voltam, ezekkel a gondolatokkal aludtam el ruhástól, éhesen, koszosan. Másnap napsütésre ébredtem, és a gyerekek üdvözöltek. Salama! Ebben a pillanatban elfelejtettem a civilizációt, áramot, fürdőszobát, és csak a gyerekeket láttam, éreztem, ahogy a szeretetük megérint. Büszke voltam, hogy itt lehetek velük, köztük élhetek egy ideig. Nagyon nehéz időszak következett, nekiláttam, amiért jöttem. Tanítani! Egy apáca és egy asszony dolgozott a gyerekkel, meg én. Rájöttem, hogy nem hagyományos módon kell tanítani őket, és a legfontosabb, hogy nem elég csak tanítanom, a legfontosabb ezeknek az árva gyerekeknek, hogy SZERETEM őket. Ahogy telt az idő, már a bennszülöttek is befogadtak. Kedveltem bematatuzni a városba, szerettem piacozni, beszélgetni az emberekkel. Megértettem a kultúrájukat, életüket. Amerre mentem mindenhol a „Habari gani” (hogy vagy?) hangzott felém. Már nem féltem az emberektől, a sötéttől, ismertem az éjszaka zajait, tudtam, mikor van egy perc az esőig, mit lehet megenni és mit nem. Felvettem a kultúrájuk egy részét, kézzel ettem, ahogy ők is, viszont én is adtam a mi kultúránkból azt, ami szükséges. Kézmosás, esti mese mindennap, és a jó éjt puszi!! Kenya kultúrájában nem hagyomány a puszit, náluk egy speciális kézfogás helyettesíti azt. Sokat tanultunk egymástól, és oly távolinak tűnt már az érkezésemkor rám nehezedő pánik, félelem ettől a világtól. Legértékesebb az emberi segítség! Nekem, mint önkéntesnek, az árvaházban eltöltött idők, életem egyik legnagyobb élménye volt. Az éhezés, a nélkülözés, a betegségek, az a fajta szomorúság és fájdalom a lelkünkben, amik – mint egy vírus – szép lassan a kint töltött idő alatt beszivárognak a bőrünkön át a lelkünkig, mélyen beleégnek a szívünkbe. Itt Afrikában, Kenyában a Taita hegység vadregényes és mérhetetlenül szegény, falujában, Burában meg lehet tudni mennyit érünk, mint ember. Ma már meg sem tudnám mondani, ki tanult kitől, ki tanított kit, egyet viszont biztosan tudok az életem megváltozott, az értékrendem átalakult, más ember lettem.
ASANTA SANA KENYA!

Mosonyi Erzsébet

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!