A mai világban egyre több a magányos ember. Vagy nem is tudom, hogy ez statisztikailag igaz-e, de legalábbis sokan érzik magukat magányosnak. A közösségi média elterjedése nem hogy segített volna ezen a problémán, hanem szerintem inkább mélyíti. Én igyekszem minél kevesebb időt tölteni a Facebook hírcsatornám tanulmányozásával, de így is feltűnik egy-két ember, aki rendszeresen a magánéletéről és a belső vívódásairól, frusztrációiról posztol, valószínűleg azért, mert nincs kinek elmondania. Természetesen az ilyenfajta kitárulkozás az én szememben azt jelenti, hogy az illetőnek nem igazán vannak tartalmas kapcsolatai, olyan személyekkel, akik segítenének neki a magánéleti problémái megoldásában. 

A világ a kapcsolatok elfelszínesedése felé halad, és ez nem csak azt jelenti, hogy nem osztjuk meg egymással személyesen a mélyebb belső dolgainkat, és nem beszéljük meg személyesen, hanem azt is, hogy az időtartam, amennyit együtt töltünk másokkal, és ameddig az ismeretség tart, jelentősen lerövidült. Ma már legény (vagy leány) legyen a talpán, aki az egész életét leéli a párjával, és a kapcsolatuk minden hegyén-völgyén együtt bukdácsolnak keresztül. Egyre könnyebben merül fel az emberekben, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Persze esete válogatja, és sokszor ezt nehéz kívülről reálisan megítélni, hogy a kapcsolatbeli elakadás valóban megoldható lenne-e egy kis empátiával és odafigyeléssel egymásra, vagy pedig annyira eltolódtak már az értékrendek, és annyi sérelem gyűlt össze mindkét félben, hogy csak tovább szenvednének, ha együtt maradnának. 

De most nézzük azt az esetet, amikor valaki valóban egyedül él, és mondhatjuk azt, hogy “nincs senkije”. Idősebb korban ez gyakran megeshet, bár az ember sok időt tölthet a gyerekeivel, unokáival, és ha igazából nyitott ős törődő ember, akkor könnyen kialakíthat kapcsolatokat a saját korosztályával is. Ez csak akkor esélytelen, ha az ember belefásul a panaszkodásba, és semmi erőfeszítést nem tesz azért, hogy kapcsolatokat létesítsen másokkal. A kapcsolat ugyanis befektetéssel kezdődik. Ha csak önmagunkat sajnáljuk, és a szenvedésben fetrengünk, valamint azon sopánkodunk, hogy miért nem talál már ránk valaki, akkor nem sok esélyünk van bármit is elérni. A mai világban az az alapállás, hogy az embereket nem érdekli mások szenvedése, és ha esetleg mégis, akkor sem lehet egy kapcsolatot arra felépíteni, hogy a saját szenvedésemmel traktálom a másikat, és semmi pozitívat nem viszek bele a kapcsolatba. 

A kapcsolat valahol az adással, a szeretéssel, a törődéssel és a másokra való odafigyeléssel kezdődik. Ha megteszünk valamit egy másik emberért, akkor akarva-akaratlanul a lekötelezettünkké válik. Persze egy kapcsolatot nem igazán lehet üzleti alapokra építeni, a manipuláció nem fog működni hosszú távon. Meg kell hagyni a másik fél szabad akaratát, és önálló személyiségét, nem szabad fojtogató módon rátelepedni a másikra. Ez a magányos embereknek arra a kategóriájára vonatkozik, akik annyira akarják a kapcsolatot, hogy “túlpörgetik”, amikor valaki megjelenik a láthatáron. Túlzásba viszik a másikkal való törődést, és esetleg a cserébe támasztott elvárásaikat is, és mindenkit “tökéletesen” akarnak csinálni. Olyan ez, mint a szülő, aki tökéletesen akarja nevelni a gyerekét, aztán az egész folyamat a saját elvárásainak dugájába dől, és a gyerek sokkal többet szenved és lázad a kelleténél.  

Amikor túlzott teljesítménykényszerrel állunk neki egy kapcsolatnak, az általában hamar véget érhet, mert a partner megriad a túlzott elköteleződéstől, a felelősségbe kényszerítéstől. Így hamar egyedül maradunk, és kezdhetjük elölről az egészet. Persze az elköteleződés hiánya egy másik probléma lehet, amikor évekig benne vagyunk egy “se veled, se nélküled” kapcsolatban, amely nem halad sehová, mert csak bizonyos felszínes érdekek tartják őket össze. Az sem célszerű, ha egy ilyen kapcsolathoz ragaszkodunk, mondván, hogy “jobb a semminél”, mert akkor magányosnak fogjuk érezni magunkat akkor is, ha éppen van mellettünk valaki.

Gauranga Das

személyi edző, táplálkozási tanácsadó