Nem vagyok pszichológus, sem anya. Sőt, még a tizenhetet sem töltöttem be, mégis hiszem, hogy a legostobább ember, aki egy kisgyermeket lenéz. Nem mondják, mert bennük nem tudatosul, de minden éreznek, még pedig nagyon mélyen.

Sári öt éves, jövőre megy iskolába. Magányosan ül az öltözőszekrényke előtti kis padon – ugye bár az óvodában minden pici – és vár az anyukájára. Szőke, göndör fürtjei arcába omlanak, könyökét térdére támasztja, pontosan úgy, ahogyan a felnőttektől eltanulta. Nagyot sóhajt. Sári anyukájával egyszer találkoztam, igazi büszke anya. Elmondta, mennyire szeretné, ha mindent meg tudna adni a kislányának, és határozottan ecsetelte, hogy véleménye szerint, ő mindent tökéletesen csinál. Mosolyogtunk, mert ez nem volt igaz.

Sári sokszor sóhajtozik, mikor a többiek nevetve ugrándoznak és énekelnek körülöttünk. Tökéletes mása ilyenkor az Agymanók “sadness” manójának. Sári nem csak simán sóhajt, hanem nagyon mélyen, pedig makk egészséges – a szervezete. Ilyen mély szomorúságot a középiskolát kezdőknél láttam, illetve én ilyet ott tapasztaltam. Mert ez a pubertáskorban – milyen utálatos szó – nevezhető normálisnak, de nem egy öt éves kislánynál. Egy öt éves kislányon megjelennek az elhanyagoltság jelei a viselkedésében, esetleg pótcselekvésben és más kézzel fogható jelként, amelyet az öt éves kislány nem ért.

De ez az öt éves kislány mélyen volt szomorú, amilyen mélyen egy kicsi még nem fogja fel. Érzi, de ugrándozik, kacag és éli tovább a kis világocskáját. Ha szomorú, édesanya vagy édesapa megkérdezi, mi a baj, ő elmondja, és apa és anya megvigasztalja, és lefekvés előtt az esti mese forog gondolatocskáiban, nem a gondok. Egy kicsi legyen gondtalan, így is elég energiát kell fordítania a beáramló információk feldolgozására.

Sári keservesen sír az öltöző padon. Nem úgy hisztizik, mint amikor haza kell menni, mert későre jár, de a csúszda annyira jó móka, hogy nagy hiba ott hagyni, ezért minden energiát belefektetsz abba, hogy ott maradhass. Sárinak igazi könnyei vannak, igazi problémák miatt. Olyan problémák miatt, ami nem egy öt éves kicsilány gondja kéne, hogy legyen. Olyan problémák miatt, amivel egy felnőtt embernek, évek tapasztalatával nehéz megbírkóznia, és ezekkel a fájdalmakkal egy ovis gyermek nem tud mit kezdeni, így sír. Zokog. Közben megérkezik az édesanya, magassarkúban, vörös műkörömmel. Az ovó nénik szétszélednek, mi pedig pakoljuk a labdát és a hangszereket, miközben a szemünk sarkából figyeljük a zokogó Sári tenger könnyeit, és hallgatjuk a fájdalmát.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Miért vagyunk irigyek? Híres gondolkodók válasza.

– Sárikám, mi a baj? – Sajnálkozó, csodálkozó hangon ismételgeti a kislány anyukája, miközben simogatja az arcát. Az óvónéninek mondja, nem a lányának. – De hát te nem szoktál ilyet! Mi a baj? Mondd, hogy mi baj van!

Egy héttel később Annával beszélgetek, egy életvidám, bájos mosolyú kislánnyal, ő még csak négy éves múlt. Nem sokára anyák napja, így gondoltam arról kérdezem, mi lesz az oviban, várja-e. Nem sokára megérkezik az anyukája, és szaladva rohan felé, aki leguggol és hagyja, hogy a lánya belekapaszkodjon a nyakába, és percekig szorongassa kis karjaival, majd egy cuppanós puszit nyom Anna arcocskájára. Lassan vissza indulnak felém, kézen fogva. Sári a szomszéd padon ül, és bámulja. Miután az óvónéni elkezd beszélgetni Anna anyukájával, a kislány nyugodtan veszi a cipőcskéjét, mosolyog. Sári tátott szájjal nézi, nem érti. Pár perc múlva jön érte az anyukája, haza viszi. Anna marad a padon a lila pónival, ami egyébként szakasztott mása a pólóján lévőnek, és várja tovább az anyukáját, aki néha rámosolyog, miközben valami fontosat beszél Kinga nénivel.

– Mi szeretnél lenni, mikor nagy leszel? – Leülök mellé, amíg én is várom az én anyukámat.
– Hmm, még nem tudom. De az anya azt mondta, hogy én az leszek, ami szeretnék, csak még nem tudom mi szeretnék lenni, mert annyi minden van a világon, hogy nem tudok dönteni.

Egyébként is, én nagyon különleges vagyok.
– Tényleg az vagy! Ezt csak így tudod?
– Ühüm. Az anya mondta tegnap, és apa is azt mondta. – A kis plüss pónival babrál a kezében, miközben nekem válaszol.
– Igazuk van.
– Az anya és az apa azt mondta, hogy szeret engem. Minden nap elmondják. Neked is mondja az anyukád és az apukád? – Egyenesen a szemembe néz, kíváncsi.
– Minden nap, és én is mondom nekik.
– Akkor Te is különös vagy. – Vonja meg Anna a vállát.
– Különleges? – javítom ki.
– Hát igen.
– Minden kislánynak mondja az anyukája, hogy szereti, vagy nem?
– A Sárinak nem. Őt csak az oviban szeretik. – Von vállat.
– Miből gondolod?
– Mert a múltkor, amikor az anyák napja volt, és adtunk virágot meg minden, a Sári anyukája sokszor mondta és mondta, és a Sári nagyon csodálkozott.
– Ebből gondolod, hogy nem szeretik?
– Hát igen. Nekem az anyu csak otthon mondja, az oviban csak ritkán, mert azt mondja, hogy ez a mi kis világunké, és az ovi mindenki világa. De ha szomorú vagyok, akkor mindig megölel, mert különös vagyok.
– Különleges. – Elgondolkodva bámulom Annát, ahogyan magyaráz.
– Az. Na mindegy.
– Te szereted Sárit?
– Igen, csak mindig szomorú és sosem akar játszani, pedig én nagyon szeretek játszani, ma például sokat csúszdáztam és képzeld, már tudom magam lökni a hintán, megmutassam?
– Majd jövőhéten megmutatod, nézd, jön anya!
– Hát jó. – És mint aki nem is hallotta, szalad az édesanyja ölelésébe, majd kézen fogva és csacsogva kisétálnak az oviból.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Amitől még Popper Péter is zavarba jött - Pilinszky döbbenetes érvelése

Azon gondolkodom, hogy miért szeretjük a gyerekünket? Amiatt, mert így érzünk, mert egészséges lelki fejlődést szeretnénk neki és boldoggá akarjuk tenni csak őt, megóvva mindenki más véleményétől, vagy mert az emberek jó dolgokat gondolnak, ha azt mondjuk, hogy szeretjük a kicsinket? Az utóbbin még egy négy éves kislány is átlát!

(Forrás: Facebook)

Tetszett a történet? Akkor ne felejtsd el megosztani!

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!