Szinte észre sem vesszük az idő múlását. Rohan. De hogy merre?
Felmerül a kérdés: Hová tartunk, és honnan indultunk? Vajon a jövőnk az amit kislánykorunkban megálmodtunk, vagy valami teljesen más? Megkapjuk amire vágyunk? Vagy csak vágyakozunk, és nem teszünk érte semmit? Harcolunk, aztán feladjuk? Vagy küzdünk, amíg az erőnk engedi? Mi az, ami célt ad az életünknek? Talán a pénz? Talán a hatalom? Talán egy jó munkahely, vagy pasi? Nem tudom! Egyet tudok, különbözőek vagyunk, és bizony mindenkinek más az álma! De ettől még nem rosszabb vagy jobb ember egyik a másiknál. Egyszerűen csak különbözünk, ami szerintem helyénvaló.
Én hivatásra vágyom, valami olyanra, amit szeretek csinálni, nem utálattal kezdeni a napot, hogy már megint menni kell. Nem úgy érezni, hogy semmire nem vagyok jó és nem azt hallgatni, hogy ez nem nekem való. Igazán rossz érzés, ha minden nap a földbe döngölnek, és igen kikérem, magamnak 2 évesen még nem kell megalkudnom, van választásom. Az élet kínál egyéb lehetőséget, de ha nem tenné, akkor keresnék. Sajnálom, ha bárkit megbántok a
véleményemmel, de engem az eurók nem kárpótolnak és boldoggá sem tesznek. Üres papír, ha nincs kivel megosztani, és ha nem láthatom azokat, akik igazán fontosak. Szerintem a pénz nem minden, hiszen a pénz nem ad önbecsülést, nem ad önbizalmat, nem ad barátokat, nem ad szeretetet, nem ad egészséget, nem ad szerelmet és nem ad sem szülőket sem testvért. Egy szóval semmit ami igazán fontos. Az embert a jelleme határozza meg, nem pedig a
vagyona..!! Csak valahogy az értékrend felcserélődött. Úgy veszem, észre nem azt csináljuk, amit valóban szeretnénk, hanem amit elvárnak tőlünk. Robotolunk, keményen dolgozunk és próbáljuk átvészelni a napokat, ahelyett, hogy kihasználnánk mindent percet. Sokat panaszkodunk, kesergünk, pedig mi tehetünk a sorsunkról, nem a körülmények. Hiszen a körülmény az csak egy kifogás, amivel megmagyarázhatjuk, miért toporgunk, egyhelyben
miért nem változtatunk? Cselekedni olyan nehéz lenne? Szerintem egyáltalán nem az. Nem terveztem el előre tavaly, hogy
Ausztriában fogok élni egy rövid ideig, álmomban sem gondoltam volna még novemberben sem, hogy valóban kijövök, de december első napjaiban már mindent elintéztem, mert akartam.5 hónap munkanélküliség után úgy éreztem valamit tennem kell, egész egyszerűen muszáj. Nem mondom, hogy kevés energiámba került, de kijöttem és becsülettel végigcsináltam a szezont. Természetes, hogy nagyon vártam, a hazaindulást, természetes, hogy ez körül
forgott minden gondoltam. Az lenne a csoda, ha nem így lenne. Az talán nem bűn, hogy hiányzott az öcsém, a szüleim és a barátaim.
A legfontosabb emberek számomra Magyarországon vannak és ahol ők vannak a szívem is odahúz. Immáron 4 hónapja, hogy itthon vagyok. Most a Nagy Kaland, ami felvillanyoz, és erőt ad. Nem akarok belefulladni a helyzetembe, inkább megpróbálok kiúszni a vízből.
Lehet, hogy sokszor árral szemben, és ez mindent megnehezít. Az akadályok csak még elszántabbá tesznek. Nem fogom feladni.
Nagy ölelés: Norina

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Olvasd el ezt a cikket is –>  A Dalai Láma üzenete a magyarokhoz
Katt ide most!