Sajnos a szavak szerintem sokkal jobban befolyásolnak minket, mintha végiggondolnánk, hogy vajon van-e tartalom mögötte, lehet-e számítani arra, hogy a szavakból cselekedet lesz. Szeretjük azt hinni, amit hinni akarunk, és ezért engedékenyen, vagy mondjuk néha naivan, esetleg elnézően “bedőlni” a szavaknak. Nem is könnyű ellenállni,
hiszen vannak, akik ezt tökélyre fejlesztették, és levesznek minket a lábunkról. Van, aki körbehízeleg, van, aki szánalmat, részvétet akar kelteni, és ezzel manipulál, van, aki a szeretetedre apellál, a skála nagyon sokszínű, de a lényeg ugyanaz: sajnos kevés esetben hihetünk ezeknek az embereknek.

Nekem a szavaknak komoly jelentése, és súlya van, gondosan ügyelek is arra, hogy ne mondjak vagy ígérjek olyat, amit később aztán nem tudok teljesíteni. A célom mindig az, hogy ne csak teljesítsem, hanem túlteljesítsem az ígérteket. Tudom, hogy ma már sajnos nem ez a normális hozzáállás, de szerintem ennek kellene lennie, és nem tetszik, hogy lassan az abnormális a normális, hogy mindent fenntartásokkal kell kezelnünk, hogy az ígéretekben nem hihetünk, hogy a másik szavát el kell osztanunk legalább kettővel.


Meg kell tanulnunk tényleg a szavak felszínes halmazán túljutva a cselekedeteket nézni, és nem ringatni magunkat olyan illúziókban, amiknek nincs, vagy oly kevés a valóság tartalmuk. Gyakori hibám, hogy az embereket sokkal jobb tulajdonsággal ruházom fel, mint amivel rendelkeznek, és hajlamos vagyok a jóra koncentrálni. Ez nagyon jó egy darabig, sőt, nagyon fontos is, hogy meglássuk a másikban a jót, de nem azt jelenti, hogy végtelenségig szemet kell hunynunk a rossz felett, és eltűrni dolgokat, mert nem akarjuk látni, nem akarunk szembenézni azzal az oldallal is.

Várandósan, majd anyaként az empátiám még nagyobb lett, azonban az érzékenységem is megsokszorozódott. Ez egy elég béna helyzet, mert egyszerre bánt sokkal jobban minden, ugyanakkor jobban együtt érzek másokkal, és még inkább próbálom megérteni az ő motivációjukat, helyzetüket. Ebből néha jó kis káosz születik a fejecskémben, hiszen nem lehetek ugyanazon személy vádlója és védője egyszerre. 😀
A megértés nagyon fontos, a fiúk segítségét elég sokszor ki is kérem mostanában, és segítenek meghúzni a határokat, hogy meddig látom jól, vagy honnan vezérel már nagyon az érzelem, és mellőzi a józan észt a gondolkodásom.

Megváltoznom nehéz, és inkább maradnék kicsit naívan hiszékeny, mint paranoiás. :)

Nem azt mondom, hogy ne higgyünk senkinek, csak azt, hogy ne lépjünk századszor is bele ugyanannál az embernél ugyanabba a “csapdába”. Először mindenkinek szavazzunk bizalmat, de ha többedszer kiderül az, hogy a szavainak nincs súlya, hogy hiteltelen, akkor ne kapaszkodjunk abba a képbe, amit mi szeretnénk látni róla. Engedjük el ezt a képet, és fogadjuk el szeretettel, hogy ő ilyen, de a döntéseinket, pl. hogy kötünk-e vele üzletet, vagy alkalmazzuk-e, számítunk-e az ígéretére, azt már a tiszta kép tudatában hozzuk meg. Mi se boruljunk el, és sértettséggel reagáljunk, hanem maradjunk objektívek.
Attól, hogy valakinek a kommunikációja nem illik bele a mi világnézetünkbe, nem rossz ember, csak más. Változni azonban csak mi tudunk, mást nem tudunk megváltoztatni, hiába is próbálkozunk.

Mosolygós napot!

Szeretettel:

Lili

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Olvasd el ezt a cikket is –>  Egy idegsebész vallomása: Amit az egyetemen nem tanítanak meg a halálról...
Katt ide most!