Talán mindenkivel előfordult már, hogy azon kapta magát, hogy úgy veszekedik a párjával, ahogyan tinédzserként a szüleivel. Vagy olyan módon reagálja le a gyermeke problémáit, mint ahogyan azt gyerekként a saját szüleitől elutasítónak tartott?  Befolyással van a szüleinkhez való kötődésünk a többi emberrel folytatott kapcsolatainkra is?

Hogy jelenik meg a kötődési mintázat gyerekeknél és felnőtteknél?
Az édesanyák a hétköznapok során minden bizonnyal észreveszik, hogy a gyerekek milyen eltérő kötődési mintázatokkal rendelkezhetnek. Egyesek szinte csak édesanyjuk jelenlétében érzik jól magukat, míg mások nyitottabbak, és könnyebben barátkoznak gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. A gyerekkori, anyához való kötődés mértékét és fajtáját meglehetősen sokan vizsgálták, és a kutatók különböző kötődési mintázatokat állapítottak meg a gyerekekkel folytatott vizsgálataik alapján. A biztonságosan kötődő kisgyerekek azok, akik a leginkább kiegyensúlyozott kötődési mintát képviselik, erősen kötődnek szüleikhez, de idegen által is viszonylag könnyen megnyugtathatóak. A bizonytalanul kötődők többnyire vigasztalhatatlan szorongással reagálnak édesanyjuk távollétére, és még a szüleik is nehezen, vagy egyáltalán nem tudják őket megnyugtatni. Illetve a dezorganizáltan kötődők, akik szokatlanul viselkednek édesanyjuk nélkül (ringatózás, szoborrá dermedés).
Érdekes kérdés, hogy vajon ezek a kötődési mintázatok felnőtt korunkban a többi emberrel folytatott kapcsolatainkban is megmaradnak-e?  Aki gyerekként kapcsolataiban visszahúzódó volt, vajon felnőttként is az lesz? Ebben az esetben a biztonságosan kötődők hétköznapi példával élve nyugodtan elengedik a párjukat egy hétvégére a barátaival, és boldogan, elégedetten várnák a visszajövetelüket. A bizonytalanokat vagy hidegen hagyná, hogy párjuk elment, vagy annyira szoronganának, hogy még örülni is elfelejtenének a visszaérkezésnek. A dezorientáltak pedig valami olyan bizarr viselkedést mutatnának a hétvégi mulatozásnak már a gondolatára is, ami egészen eltér a megszokottól.
Ugyanúgy kötődtünk gyerekként szüleinkhez, mint ahogyan jelenleg a párunkhoz?

A legtöbb esetben bebizonyították ezt a feltételezést, tehát van összefüggés a szüleinkhez fűződő kötődésünk mintázata és a későbbi kapcsolatban mutatott kötődési stílusunk között. Ez befolyásolhatja azt, hogy párkapcsolatainkban mennyire leszünk túlkontrollálóak, féltékenyek, önállóságra törekvőek, távolságtartók, vagy éppen túl lazák, és elnézőek. Ha közelebb szeretnénk kerülni a kapcsolatainkban mutatott viselkedéseink megértéséhez, érdemes visszanyúlnunk a szüleinkkel való kötődési mintázatainkhoz.
Lehet-e kötődésünkön módosítani, változtatni?
Természetesen ez nem jelent egy az egyben megfelelést, hiszen a kötődés elméletek ennél jóval összetettebbek. Érhetnek bennünket életünk során olyan negatív, vagy pozitív tapasztalatok, amelytől ez megváltozhat. Emellett ha olyan kötődési problémáink vannak, amelyeket kellemetlennek, vagy zavarónak élünk meg (pl.: indokolatlan féltékenység) szakember segítségével saját magunk is módosíthatunk rajta. Érdemes átgondolnunk, vajon mi milyen kötődési stílussal rendelkezünk és hasonlít-e ez a szüleinkhez való kötődéseinkhez? Ezen felül ez tudatosabb gyermeknevelésre ösztönözhet minket, hiszen célszerű azt számításba vennünk, hogy a szülők által „átörökített” kötődési stílus alapvetően befolyásolja majd a gyerekek későbbi kapcsolatok terén való boldogulását.

Olvasd el ezt a cikket is –>  2000 éves, ehető ínyencségre bukkantak egy ír mocsárban

Benyőcs Eszter pszichológus

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!