Az indiai klasszikus zene az általunk ismert legrégebbi töretlen zenei tradíció. Első fennmaradt leírása Bharata: Natyashastra című műve, mely a legóvatosabb becslés szerint is az időszámításunk utáni második században született. Ebben külön fejezet foglalkozik a hangszerekkel, a tála rendszerével, sőt a rasák és bhavák, vagyis az dallamok és hangsorok által keltett érzésekkel és érzelmekkel is.

Az indiai klasszikus zene zenei nyelv. Vannak hangzói, szavai, mondatai, vannak költeményei, és ami a legfontosabb, van nyelvtana. A színpadon nem improvizáció történik, hanem élő zenei kommunikáció.

Két, egymástól független, ugyanakkor egymással kompatibilis zenei rendszerre épül.

Az egyik a rága – a dallam rendszere, a másik a tála – a ritmus rendszere. Két olyan komplex zenei rendszerről van szó, amely gyakorlatilag teljes szabadságot biztosít az előadónak, hogy egyéniségét, saját világát megjeleníthesse a zenében anélkül, hogy a zenei rendszer sérülne.

Mindkét rendszer annyira sajátos, hogyha a földkerekség minden lakója – teszem azt – tablán szeretne játszani, akkor sem kéne senkinek a másik stílusát utánoznia.

(Forrás: india.tilos.hu)

A rága (Dél-Indiában rágam) az indiai klasszikus zenének a dallambeli szervezését, illetve formáját jelenti, egy meglehetősen összetett és bonyolult forma, amely számos sajátsággal bír. Egy rága mindig modális, azaz hangsorokon, móduszokon nyugszik, ezek azonban még távolról sem alkotják a lényegét, csak a merev kereteket szabják meg. Egy rága megkülönböztet emelkedő és ereszkedő hangsorokat, amelyek nem tartalmazhatnak kevesebb, mint öt, és nem több, mint hét hangot. Ha ezek lehetséges kombinációit vesszük, akkor a permutációk száma 34768. A mai észak-indiai rendszer ezeket 10, úgynevezett thátába csoportosítja, a dél-indiai pedig 72 melakartába.

Ezekből a lehetőségekből választ ki minden rága önmaga számára egy vázat, amelyre ráépülnek dallamok, motívumok, fontos és kevésbé fontos hangok (vádi, szamvádi stb.), valamint még számos egyéb sajátság alkotja, illetve hozza létre minden egyes rága összetéveszthetetlen egyediségét. Az észak-indiai hagyomány a rágákat előadási időpontokhoz rendeli, azaz hajnali, reggeli, délelőtti, déli, délutáni, esti és éjszakai rágák csak a nekik megfelelő időpontokban szólalhatnak meg, ezt a tradíciót azonban a dél-indiai rendszer már nem alkalmazza.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Mikor bedugja a kulcsot és elfordítja...

Mivel az előadó énekes vagy zenész számára minden egyes rága egy összetéveszthetetlen személyiségként nyilvánul meg, ezért a személyiség bemutatása – hangsúlyozottan mindenfajta programisztikus elem nélkül – egy meghatározott szerkezet-, illetve tétel-sorrenden keresztül történik.

A tála a másik pillérkő, amely azokat a ritmikus ciklusokat jelenti, amelyek csak az indiai klasszikus zenében honosak. Egy tála egy olyan ritmikus ciklus, amely elkezdődik a ciklus első ütésénél, majd egy, csak az adott tálára jellemző belső matematikai jegyeket is viselő rendszer szerint körbemegy és elérkezik a ciklus utolsó ütéséhez, amely egyben a következő ciklus első ütése is. Minden egyes tála csak rá jellemző belső szerkezettel bír. A három ütést (mátrát) használó tálától, egészen a 108 ütést használó táláig megkülönböztetünk különféle ritmikus ciklusokat, amelyek mindig egyediek.

A ritmikus ciklus eredete szinte természetesen adja magát, hiszen majdnem minden az ember környezetében megfigyelhető és szabályszerűen változó természeti vagy tudományos jelenség is ilyen sajátosságokkal bír, azaz önmagukba visszatérő ciklusok formájában működik. Így működik a növényvilág, az állatvilág, az ember biológiája, így követik egymást a napszakok, az évszakok, így keringenek a bolygók stb.

(Forrás: nepzenetar.fszek.hu/)

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!