Részlet a Benső mosoly című könyvből:

Következzék hát a szeretet-meditáció bemutatása.
Ezt az elnevezést én találtam ki, mint látni fogod majd, éppen akkor, amikor ebben a meditációban benne voltam.
Különben jól ismert folyamat. Ez az, amikor az ember talál valamit, önmagán kívül, amin meditál.
Ezt a valamit hívjuk “meditációs objektumnak”.
Ez a valami lehet egy rózsa, egy ember, egy eszménykép, egy irodalmi hős vagy téma, de lehet egy gondolat is, egy szent, egy bölcs, Jézus, Buddha vagy maga az Isten.
A lényeg, hogy ez a tárgy a meditációs folyamat elején még rajtam kívül van: először csak nézem, aztán közeledem hozzá, aztán belebújok, s végül eggyé válok vele.
A “kívül” szó ekkor már értelmetlenné válik, mint ahogy azt sem lehet megállapítani, hogy én oldódtam-e bele az Ő valóságába, vagy Ő öltött-e testet bennem.
A dolog úgy indult, hogy rajtam kívül létezik egy “másik”, egy Te, egy nem-én, s ha ez éppenséggel nem személy, hanem gondolat, akkor még nem az enyém, hanem valaki másnak a gondolata. Ahhoz, hogy az enyém legyen – vagy én az övé, teljesen mindegy -, énem páncélját meg kell repesztenem, ki kell bújnom belőle, előítéleteimet és gátlásaimat le kell vetnem, oda kell adnom magamat, át kell élnem – azonosulnom kell vele. Amíg nem vagyok teljesen fedetlen, amíg ruhástól, véleményestől s különféle “koncepciókkal” takartan magamra akarom húzni, addig az eggyéválás csodája nem történhet meg – a másik rajtam kívül marad, s a megtermékenyülés nem jön létre.
Az arab és a zsidó hagyomány a szexuális aktust megismerésnek nevezi.
Testünk csakis akkor ismeri a másikat, ha belehatol, vagy ha magába engedi.
Addig idegen, vagy legfeljebb ismerős.
Valamennyien magányosan, bőrünkbe zártan élünk, s szakadékos távolság választ el másoktól.
Csupán a szánk és a nemi szervünk az a födetlen, nyílt sebhez hasonlatos nyílás rajtunk, amelyen keresztül egymásba hatolhatunk, amikor is a két test eggyé válik, egymásban lélegzik, s a két biológiai organizmus egymást kölcsönösen befolyásolja. A férfi test a nőben éli meg létének csúcspontját, s a női test a befogadás pillanatában találja meg a női sors értelmét. Valójában az aktus végső , eksztázis-pontján a férfi vagy a nő szónak nincs is értelme, mert egy suhanó pillanatig a kettőből egy lesz, s az örömben – vagy nevezzük még egyszerűen kéjnek – a testi ember valami olyasmit él át, amit soha, semmilyen más módon átélni nem tud, mert megszűnt a különváltsága, eggyé vált a másik nemmel.
Roppant nehéz a kéjérzést csupán testi síkon magyarázni, mert az emberi test, lélek és szellem szétválaszthatatlan együttese, s ebbe az érzetbe sok más érzés, vágy, gondolat, vonzalom, álom és rejtett szellemi szomjúság is bele van csomagolva, s ilyenkor ezek mind – ha tudattalanul is – kielégülésre törnek.
Amit külön is lehet érezni, az, hogy ez a test csúcsélménye. Egyszerre beteljesülés és kis halál. Ami meghal, az a “külön”, s ami létrejön, az az “egy vagyok vele!”.
Még az önkielégítés sem magánélmény, mert itt a másik nem valóságát a képzelet helyettesíti.
A feszültség pedig, amely ilyenkor feloldódik, abból adódik, hogy egyikünk sem csak nő és csak férfi- hanem együtt a kettő! De mivel a lét ősdrámája miatt mindig csak az egyik pólust élhetjük meg, lényünk örökös feszültségben van. Ezen az sem változtat, ha valaki biszexuális, mert az aktusban az ő lénye is kettészakadt: nem “egységes”, csak ide-oda ugrál, egyik pólusból a másikba.
Életünk legnagyobb feszültségét és magányát nem társadalmi gondok okozzák, hanem az, hogy “csak nők” vagyunk, vagy “csak férfiak”.
Ez a feszültség és magány oldódik fel néhány átsuhanó percig vagy másodpercig a testi ölelésben.
Hasonló feszültségben él lelkünk és szellemünk is.
A testek eggyéválásának élményét úgy hívjuk, hogy KÉJ.
A lelkek hasonló, de magasabb szintű élményét úgy, hogy BOLDOGSÁG.
A szellemét pedig úgy, hogy ÜDV.
Két test vonzalmát úgy nevezzuk, hogy erosz.
Két lélekét úgy, hogy philia.
A szellemek egységvágyát pedig úgy, hogy agapé.
Mindhármat pedig Szeretetnek – az élmény színét, méltóságát és teljességét az határozza meg, hogy ki milyen szinten éli meg.
A mai ember a testével oly mértékben azonosította magát, hogy alig ismer mást, mint az eroszt és a kéjt.
Azért keresi és üldözi állandóan, mert ez az egyetlen meditációja.
(…)
Az erosz, philia és agapé tehát nem különböző dolgok, hanem ugyanannak a valaminek -a szeretetnek- különböző szintjei. Akik ebben a mélyre zuhant világban eljutnak a philia szintjére, megélik azt a ritka élményt, hogy a szexualitás nem hiányzik nekik.
És itt fontos az, hogy nem a szexualitás elutasításáról van szó, hanem annak átminősítéséről. Lépcsőfokokat nem lehet átugorni. A lépcsőn csak úgy lehet felmenni, hogy minden lépcsőfokot meg kell járni. Valamit csak akkor lehet átminősíteni, ha azt már megtapasztaltam. Ezért a szeretet az ember számára a szerelemmel kezdődik. Hogy sikerül-e feljebb lépnie, az (részben) rajta (is) áll.
Erre az átminősítésre példa Buddha élete, aki a megvilágosodás univerzális élményéért otthagyta a feleségét. Amikor mint megvilágosult hazatért hűséges feleségéhez, az képtelen volt megérteni, hogy most szereti őt igazán és először, amikor szeretete olyan végtelenné tágult, hogy mindent és mindenkit magába ölel. És ehhez a szeretethez nem kell már ölelkezniük, sírva összeborulniuk, mert ez olyan állapot, amely örök és elveszíthetetlen.
A szeretet minden szintje “szerelmes szeretet”. Azonban ahogy a lelki szeretetből hiányzik már az érzékiség húsmelege, a behatolás és a befogadás testi eksztázisa, úgy hiányzik az isteni szeretetből mindenfajta érzelmesség. Hiányzik belőle a “csak te vagy!” és a “nélküled nem tudok élni!”
Hogy mégis érzékelhető legyen az agapé szerelmes szeretete: az ember a lelki szeretet szintjén, a philiában érzi úgy, hogy akár az életét is feláldozná azért, akit szeret; Jézus – agapé szeretettel – annyira szerette még a leghitványabb embert is, hogy az életét is odaadta érte, s vállalta a szenvedést és kínhalált – amivel viszont anyjának mérhetetlen fájdalmat okozott.
Az agapé már nem földi érzés, hanem univerzális egységtudat. Nem ismeri sem a halált, sem az elmúlást: ebben a szeretetben mindenki örökké él s együtt van.
Ez már az Örök Láng lobogása – de ez a láng lobog, világít, ad fényt és meleget a gyertya lángjában is.
A hegycsúcsra csak úgy lehet feljutni, ha megmásszuk a hegyet. Hiába akar az ember csalni: amit nem tapasztalt meg és nem minősített át, nem emelt fel, oda vissza kell mennie.
Buddha azért tudta legyőzni a kísértést, amikor az gyönyörű nő alakjában jelent meg előtte, mert mindazt – a test szerelmét, a kéjt – már átélte és átminősítette önmagában. Ha nem így lett volna, akkor engedett volna a csábításnak, vagyis VISSZA KELLETT VOLNA MENNIE.

Olvasd el ezt a cikket is –>  Kövesd a fehér nyulat?

Tetszett? Akkor ne felejtsd el megosztani!

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!