Ahogy haladunk befelé az év sötétebb felébe, egyre fogy a világosság, s reggelente élessé karcosul a levegő.Ha körülnézünk, összhatását látjuk színnek, íznek, illatnak. A meleg színskála kavalkádja erőteljes árnyalataival lengi körbe a tájat: a zöld már csak gyéren lelhető fel, helyette ott a lila, vörös, sárga, barna…
A piac is más arculatot ölt, mint tavasszal. A kosarakban nem a tavasz zsenge fiataljai ücsörögnek már, hanem a nyarat megélt kincsek sorjáznak. Hol van már az eper savanykás frissessége és az újhagyma pimaszos harsogó zöldje? A sárga hasas körtében és liláskék szilvában cukorrá édesült a nyár az összes emlékével együtt. Érettség és valamiféle rejtett tudás birtokosai ők.
A virágok kókadoznak, elszáradt csonkokká merevednek, morzsolható szárak terítik be a kertet. Maga a virág már nincs ott, csupán a hajdanvolt szépség maradványa.
De a lényeg nem is azonos ezzel, a kóró csak amolyan járulék, hiszen a leendő és potenciális virág már lenn lapul a földben, mag vagy gumó formájában és várja a tavaszi kikeletet.
A hagymák ott mélyen, lábunk alatt, a nyár erejével és energiájával teleszívva magukat érlelnek valamit. De az újra kibontakozásig még jön az alvó időszak, jótékony paplan nehezedik majd rájuk, s átalusszák a zord időt.
Hasonlóan az emberek is, ilyenkor egyre inkább visszahúzódnak, befelé fordulnak, lelassulnak a mozdulatok, s látszólag nem történik velük semmi. Kívül tényleg nem sok minden zajlik, de belül a gondolatok nem állnak meg.
Ilyenkor rendeződnek, rendszereződnek igazán az ismeretek. Nincs annyi inger, ami elvonná a figyelmet ettől a belső munkától. Az elmúlt időszak felszívott tudásából, ismerethalmazából, élménytengeréből, mint rostán a mag, kihullik a lényegtelen. A fontos, építő jellegű dolgok pedig bekerülnek a maguk rekeszébe, s kikristályosodik belőlük a tanulság, az érzések pedig maradandó emlékké lényegülnek.
A nap utolsó erőfeszítéseit teszi, egyre erőtlenebb sugaraival simogatja a vidáman szüretelőket.
A felfutó lugas alatti kerti padon fürösztöm arcom a langymeleg fényben. Marasztal a pillanat, a ritkuló lomb titkokat sejtetve rezdül meg fejem felett.
A meggyfa bíborlevelei szinte tüntetnek erőteljes színűkkel, tekintetem hosszasan elidőz vonzó látványukon. Mélybordó színük energiát és egészséget sugall, a leköszönő nyár dacára ők az életet képviselik.
Lábam alá diószemek gömbölyödnek, a vén diófa ajándékai… Félig levetett zöld ruhájuk széle barnán pöndörödik. Roppanva törnek a csonthéjak, s bukkannak fel sorra az aranyló gerezdek.
Az erős fa kérges törzsét végigsimítva, eszembe jut egy tanítás:
„…A dolgok ideiglenes megjelenése és elmúlása, olyan mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Minden, ami megjelent és létezik, egyszer eltűnik, elmúlik majd. Az embernek meg kell tanulnia eltűrni ezeket, anélkül, hogy zavarnák őt. Annak tudatában kell szemlélni a dolgokat, hogy semmi sem örök: az öröm sem és a fájdalom sem…”
Merengésemből lágy érintés ébreszt fel. Egy reccsenősre száradt barna diólevél nekirugaszkodik, majd vállamat súrolva lassú keringéssel, megfontoltan földet ér. Eddig észre sem vettem, olyan jelentéktelen. Nem kiabál harsogó színekkel, sem élénk formájával, csak csendesen van. Ha nem jelzett volna, talán fel sem figyeltem volna rá.
A szél végigtáncol az ágak között, a földön elterülő levelek táncra perdülnek. Kesernyés illat csapódik orromba, a hűvös fuvallat indulásra késztet.
Ahogy lépdelek az úton, lábam alatt roppanva törik az avar: nyár és tél; kezdet és elmúlás… boldogság– boldogtalanság…

Olvasd el ezt a cikket is –>  Hogyan mondjam el?

Kálmán Renáta
lettudatos.com

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!