A 7 éves lányom, Míra és barátnője a minap nálunk játszottak, és bármi történt, egyfolytában kacarásztak, vihorásztak. Ha én szóltam valamit hozzájuk, azért, ha a férjem, akkor azon, aztán együtt is játék közben, evés közben, szinte megállás nélkül. Nehéz ilyenkor eldönteni, velük röhögjön az ember, vagy rájuk szóljon.

Persze sokak szerint ez a korral jár, de én azért ezzel ellenkeznék, szerintem ez egyéni nyitottság is. Sokan egész életükön át képesek ezt megőrizni, anélkül, hogy infantilisek lennének. 

Én is emlékszem a vihogós időszakokra, amikor az osztálytársaimmal mindenen és mindenkin kuncogtunk, s a világ összes titka a birtokunkban volt. Ezt egészen a kamaszkorig műveltük. Ott átváltottunk kifinomultabb viccelődésre. Azt hiszem. 

Emlékszem a családi találkozós showműsorokra is, amikor néhány kiszemelt áldozaton élcelődött a többség, hangos röhögésekkel kísért poénokkal. Voltak akik az “áldozat” védelmére keltek – persze közben ők is röhögtek, mert ütős poénok voltak –, és maga az alany pedig úgy csinált, mintha neki minden mindegy volna, s megjegyzéseivel még adta is a lovat a poénkodók alá. Így aztán a komédia mindig emlékezetes, könnyeket fakasztó közös röhögésekbe fulladt, míg valaki először semleges, majd fokozatosan komoly témára – nagy nehezen – átterelte a hangulatot. Manapság azt mondanánk, hogy megalázó, személyiség romboló egy családban az ilyen viselkedés, de hozzátenném, hogy ez egy családi háló. Szükséges, hogy legyenek ilyen kapcsolatok, s egy ilyen jellegű családi szituációban akkor jöhet ez létre, ha az alany maga is benne van a játékban. Egyébként ezt nem lehetne fenntartani sértődés, veszekedés nélkül. 

Aztán ott voltak az ugyancsak családias környezetben zajló régi magyar filmvígjáték nézések, amik azért 10 pontosak voltak, valljuk be. A mi családunk szertartás szerűen készült ezekre a műsorokra – más csatornánk amúgy sem volt –, s elképesztően több generációt is képessé tett ez a humor a jókedvű szórakozásra, nevetésre. Ezek konkrét családterápiás helyzetek, egyértelműen.

Azért persze meg kell említeni a kínos poénok területét is. Ezek több kategóriába sorolhatóak. 

Az első, amikor egyedül vagy és eszedbe jut valami és hangosan felröhögsz. A mai korban ezt lehet leplezni azzal, hogy mondjuk közben a kezedbe veszed a telefonod. 
Úgy nem lesz annyira feltűnő. 
Akkortájt, mikor velem történt, esetleg ha kéznél volt egy könyv, azzal megpróbálhattam eltusolni a helyzetet, mintha valami elsöprő csattanót olvasott volna az emberlánya, de amikor már megtörténik, erre a mentésre nincs túl sok esély. 
Velem a tömegközlekedésen való utazás művelte leggyakoribban ezt. Vidéken feltűnőbb voltam, városokban nem annyira, azt hiszem egyszerűen elmebetegnek néztek.

Ennek továbbfejlesztett verziója, amikor nem tudod abbahagyni. Ilyen is volt, akkor leszálltam a következő megállónál, fogalmam sem volt, hol. Az azért kijózanító volt, arra emlékszem, mert 20 perc múlva jött a következő járat és elég kétes környékre vetődtem magányos röhögésemben.

A második kategória, amikor ketten vagytok a vihogási helyzetben, például a gimiben, órán, és azt kockáztatjátok, hogy fel fog szólítani a tanár, amit persze semmiképp nem akartok. A röhögés azonban csak hömpölyög, próbáljátok visszatartani, de akkor rázkódni kezd az ember, mozog a pad. Mások is észreveszik, hogy röhögtök, ők is elkezdenek röhögni és mázlista vagy, ha csak egy teremből való kiküldéssel megússzátok. 
Aztán felnőttként gyűléseken, előadásokon is lépre lehet menni ugyanígy. Itt azért már kínosabb, a terem minden szegletéből záporoznak a tettesekre a szúró, telepítikus társadalmi üzenetek: mégiscsak ejnye, kellene annyi önkontroll, hogy felnőttként uralkodjanak a zavaró, ütemes, visszafojtott levegővételekkel tarkított, láthatóan felszabadult és udvariatlan vihogáson, egy ilyen komoly és fontos eseményen.

Ugyanez a kategória felfokozottan, amikor egy sajnálatos vagy szerencsétlen körülményben tör rá valakikre a röhögés. Néha műsorvezetők is kerülnek ilyen szituációba, s meglehetősen kellemetlen az egész, de mit lehet tenni? 

Hiába…emberek vagyunk.

Annyi bizonyos, hogy a jó mentális és fizikai egészséghez elengedhetetlen, hogy az ember rendelkezzen egy kis humorérzékkel és öniróniával, s tudjon az életben elé kerülő nehezebb helyzetekben is találni olyan kapaszkodókat, amiken nevetni lehet. Lehetőleg szabadon, kínos helyzetektől mentesen. Bár azért azokban is van egy kis “flow”.

Én a családtagjaimra, akik már nincsenek velünk, más dolgok mellett, így is emlékezem. A poénokra, a humorukra, a beszólásaikra, amikkel életben tartották a jókedvet és igényt a felülemelkedésre a mindennapokon.

Aztán persze szerencsém is van, hiszen a férjem is ezt a vonalat képviseli, így a családi hagyományt igyekszünk továbbadni. Lehet, hogy Míra is ezért vihog annyi mindenen? Meglehet.

Színház az egész világ… és éljen az endorphin termelés!

Tanácsok esős és bekucorgós ködös, nyűgös napokra:

– Röhögésre fel! 

– Legyen egy családi mappád, akár a számítógépeden, akár egy füzetben vezetve a szituációkkal, amikor egy poénon közösen nevetett a család. Ide tartozhatnak a gyerekek aranyköpései például. Jó ezekre emlékezni, kihozza az embert a rossz hangulatból. 

– Poénos videók. Bár ezeken én nem mindig tudok röhögni, mert konkrétan érzem fizikalag amikor elesik valaki, de a cicák és babák cukik. A férjem és Míra az eséseket is bírják.
Néha én is.

– Több olyan személy társaságát kell keresni, akikkel lehet közösen röhögni. A huhogókat el kell kerülni, csak szívják az optimista légkört és az energiád, hogy újra építsd magad, amikor az alján vagy épp valami miatt. 
A röhögéseket nem megalázóan mások kárára persze. 
Én inkább építő jellegű, intelligens, értelmes humorra gondolok itt. 
Vagy nem.

Nilamani