Rendszeres írónk, Bajsz Brigitta küldte az alábbi történetet, amivel Angliában pályázott egy versenyen.

“Drága Nagyimnak, Kotroczó Lászlónénak ajánlom az írást születésnapja alkalmából. Köszönöm, hogy mindig támogatsz, és hiszel bennem!”

Kilenc éves voltam, amikor elveszítettem a látásomat. Nem volt könnyű feldolgozni…Kislányként azt volt a legnehezebb megértenem, hogy miért történik ez velem. Miért velem? Mit tettem, hogy ezt a büntetést érdemlem? Ma már tudom, hogy ez nem büntetés volt, hanem ajándék!
Már harminc éves vagyok. Nem azért, hogy dicsekedjek, de sikeres üzletasszonnyá nőttem ki magam, és a magánéletem sem lehetne ennél tökéletesebb. A világ legjobb és legédesebb férfijához fogok hozzámenni nem is olyan sokára, és a gyomromban mindig ott vannak azok a bizonyos pillangók, akárhányszor magam előtt látom az esküvőnket.
Na persze nem szó szerint értem ezt, de higgyétek el, én is látok dolgokat….csak egy kicsit másként. Valójában én mindent egy más szemszögből látok. És tudjátok mit? Imádom ezt a látásmódot. Ez olyan különleges. Valami, ami csak az enyém.
Mióta megvakultam (mondjuk nem igazán kedvelem ezt a kifejezést), úgy érzem, mintha egy felfedező körúton lennék. Persze nem éreztem mindig így, főleg nem a legelején! Anno nagyon is mérges, csalódott, elveszett és depressziós voltam. Elég sokáig…
Aztán történt valami. Kinyílt a szemem (igen, ez elég szarkasztikus, de még mindig szeretem használni ezt a kifejezést ). Egyszer csak elhatároztam, hogy én nem leszek tovább a szegény vak kislány. Nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak, nem akartam, hogy másként kezeljenek, mint egy átlagos gyermeket. Elhatároztam, hogy keményen fogok dolgozni azért, hogy egy tökéletes világot teremtsek magamnak, még úgy is, hogy fizikai értelembe véve nem látok. Viszont képes leszek látni másként – nem a szememmel, hanem minden más érzékszervemmel.
Tizenegy éves voltam, már majdnem két éve vak, amikor meghoztam ezt a döntést. Ezalatt a 2 év alatt sok mindent megtapasztaltam: rengeteg sebet, horzsolást szereztem, mivel mindig mindennek nekimentem, mindent kiborítottam, levertem, összetörtem, szegény anyu meg takaríthatott utánam. Szinte állandóan fel volt dagadva az arcom a sok sírástól. Rengeteget mérgelődtem, mert folyamatosan azon rágódtam, hogy miért kellett pont nekem megvakulnom, miért nem lehetek ugyanolyan normális gyerek, mint a többi. Tőrszúrás volt a szívembe minden alkalom, amikor hallottam őket nevetni a játszótéren. Vak voltam…Nyomorék…Selejt…Mindig mérges, féltékeny és ijedt.
Egy idő után aztán elegem lett saját magamból. Ekkor hoztam meg a döntést. Korábban mindig vidám, cserfes, rátermett kislány voltam, tele tervekkel, soha sem szűnő energiával. Egy időre mindezen pozitív értékről megfeledkeztem, azonban valahol mélyen legbelül gondosan elcsomagoltam magamban, mint egy ajándékot, ami csak arra vár, hogy végre kibontsák.
Hát megtettem. A 12. szülinapomon a szokásos gyertyafújásnál nem kívántam semmit, hanem fogadalmat tettem saját magamnak: újra látni fogok! Az ajándékaim mellett aztán kibontottam azt a bizonyos mélyen őrzött kis csomagocskát is. Az embereknek mindig azt mondom, hogy a 12. születésnapomon újjászülettem, mert azóta vagyok képes ismét mosolyogni.
Tisztában voltam azzal, hogy a szemem nem gyógyítható. Az orvosok ezt kristálytisztán elmagyarázták. Soha többé nem fogok látni. Igazuk van, mert a szememmel nem is fogok érzékelni már soha. De képes lehetek látni bármit a többi érzékszervemmel!

Mostanában, ha leugrom a közeli kisboltba, a boltos néni mindig nagy örömmel fogad, hiszen már hosszú évek óta ismerjük egymást, mindig nála vásárolok. Mindig megkérdezi:
– Hogy lehet az, hogy te mindig mosolyogsz Lizikém? – közben belémkarol, és jön velem a sorok között, a kosaramba téve mindazt, amire szükségem van.
– Nincs okom szomorkodni, ez ennyire egyszerű! – válaszolom. Igazán kedves a néni, csak sajnos ő is a hétköznapi média sötét kamrájába esett.
– Hát nem hallottad, hogy tegnap Egyiptomban… – majd elhallgat. Már tudja, hogy nem akarom hallani a hír végét. Egyszerűen nem követem nyomon a híreket, se TV se újság.
Minden egyes alkalommal, amikor ebbe a kis boltba jövök, Joli néni üdvözöl, belémkarol, ujjong, hogy mennyire örül nekem, majd belekezd a legutóbb hallott rémhírbe. Nem tudok haragudni rá, hiszen valahol ez sajnos normális. Minden más vásárlójával kitárgyalja a híreket, és velem is erről akar diskurálni. Mára már tudja persze, hogy én „hír-ellenes” vagyok, így akárhányszor belekezd a negatív mesékbe, szinte rögtön abba is hagyja, és tudomásul veszi, hogy velem nem tudja megdiskurálni a híradó eseményeit. Az emberek a tragédiákra, katasztrófákra, politikára koncentrálnak. Joli néni nem az egyetlen az ismerőseim közül, akinek az elméjét megmérgezte a média, és ezek az emberek bizony nehéznek találják, hogy megfeledkezzenek a hírekről, hogy kikapcsoljanak és valami jóra figyeljenek.
Nos, most már talán értitek, miért is írtam az elején, hogy az én állapotom ajándék és nem egy csapás. Tegyétek a szívetekre a kezeteket és válaszoljatok őszintén: mi az, amit legelőször észrevesztek, amikor az utcán sétáltok? Egy újságost, a kirakatban vicsorgó napilap főcímeivel: bombázás…halál….baleset…gyilkosság? Vagy a mellettetek elsuhanó embereket, gyakran kifejezéstelen, mogorva, elkeseredett arccal? Az utcán heverő szemetet, esetleg egy öreg ház koszos ablakát? Persze az is lehet, hogy ezek közül persze semmit sem láttok, mert a mobilotokba feledkeztek, SMS-t pötyögtök vagy a Facebookon böngésztek.
Először is az időjárás. Érzem a nap melegét a bőrömön, ha jó az idő, és ez bizony boldoggá tesz. Volt már olyan, hogy megálltál csak egy percre munkába menet, és élvezted a nap sugarait az arcodon? Én állandóan ezt teszem. Megérzem a virágok illatát is, és ha esik, arra gondolok, hogy az eső most táplálja a virágokat, hogy tovább élvezhessük az illatukat. Ha egy ismerőssel találkozom, a hangjáról ismerem fel őt. Gyakran megérintem az arcukat, így tudom, hogy mosolyognak e, vagy éppen gondterheltek.
A legjobb barátnőmmel, Nikivel havonta egyszer csajos napot tartunk és shoppingolunk egy jót. Ez persze állandóan röhögésbe fordul. A boltban felkapkodok különböző ruhararabokat, csak a tapintásomra hivatkozva, majd a próbafülkében felpróbálgatom őket. Azt érzem, hogy éppen egy rövid szoknyát, egy farmert, vagy egy rövid újjú felsőt veszek e magamra, na de honnan tudnám a színüket, mintájukat? Amikor bemutatom a választásomat Nikinek, szinte mindig hangos kacagásban tör ki. Aztán amikor kissé megnyugodott, pontosan leírja, hogy mit is aggattam magamra. „Egy lila farmert sikerült felhúznod egy világoskék halálfejmintás pólóval, ami egyébként kifordítva van rajtad…” Ezután Niki segít kiválogatni a megfelelő darabokat, és hála neki, nem fogok úgy festeni, mint egy hibbant papagáj. Otthon aztán bemutatom az új szerzeményeimet a páromnak.
Boldog vagyok. Boldogabb, mintha valaha. Teljes értékű, tökéletes az életem. Persze vannak rossz napjaim. Vannak nehézségeim, és vannak dolgok, amiket nem tudok egyedül megoldani, vagy egyszerűen csak nehezebb bizonyos dolgokat elvégeznem, mint egy látó embernek.
Viszont felfedeztem egy tökéletes, új világot, amit imádok. Minden reggel leülök otthon egy csésze finom teával, miután jógáztam, és hálát adok mindenért, ami boldoggá tesz.
Képes vagyok látni! Ajándékba kaptam egy másfajta látást, és észreveszem azokat az apró és jó dolgokat, amik ott vannak mindenki orra előtt, de a legtöbb ember szeme mégsem veszi észre.
                                                                                                                                                                   Elizabett

Bajsz Brigitta

KLIKKELJ A TETSZIK GOMBRA ÉS TARTOZZ KÖZÉNK A FACEBOOKON IS!


Katt ide most!