Nyomasztó, fojtogató atmoszférájú dráma szereplői azok az emberek, akik a lelki terror nevű játszmában élik hétköznapjaikat. De mi is az a lelki terror, mik a kritériumai, ki és hogyan döntheti el jogosultságát, hogyan és milyen alapon szankcionálható stb.?
Először is ami a legfontosabb: Oda kell figyelni rá. Azok az emberek, akik lehetetlenné teszik a családon belüli „békés egymás mellett élést”, nem minden esetben elvetemült, terrorista lelkű egyedek, akik élvezetüket lelik a pusztításban.
Gyakran személyiségzavaros, lelkileg sérült emberek, akik támogatásra, kezelésre, tanácsadásra szorulnak. Ez a tény azonban nem könnyíti meg a velük élők életét.
A pszichológia számos idevágó vizsgálata foglalkozik az ügy lélektani hátterével. Az önmagukat nehezen kontrolláló, ingerlékeny emberek gyakran követnek el erőszakos tetteket. – A paranoid személyiségzavarosak gyanakvóak, tartózkodóak és gyakran kijönnek a sodrukból, főként valós vagy képzelt megaláztatásuk folytán.
Jöjjön most két személyes történet, ami segít a probléma mögé látni. Ági a következőket élte át:
„Az elején ez is pont olyan rózsaszín volt, mint a legtöbb induló szerelem. Azt éreztem, hogy megtaláltam azt az embert, akivel le szeretném élni az életem. Akkor kezdtek megváltozni a dolgok, amikor a férjem egyre sikeresebbé vált a munkájában, sok pénzt keresett és egyre befolyásosabb lett. Eleinte leszólta az öltözködésemet, később jött, hogy kövér vagyok és trampli, semmi nőies nincs bennem. És ezzel párhuzamosan már az anyaságomban is elkezdett bántani, semmit nem csináltam jól, még gyereket sem tudok nevelni. Egyszer-egyszer vissza mertem szólni, olyankor volt, hogy elcsattant egy pofon. Igaz utána észhez tért és mindig igyekezett valamivel kompenzálni, leginkább virággal, ajándékkal vagy egy közös családi kiruccanással vett le a lábamról. De egyre inkább észrevettem, hogy ezek nem őszinték, mert nem párosul érintéssel, öleléssel. Míg teljesen kiveszett az intimitás a kapcsolatunkból. És onnantól én végleg nullának éreztem magam, aki nem tud örömet szerezni a férjének, mindent rosszul csinál, ha a tükörbe néztem, hánynom kellett, annyira rondának láttam magam.”
Vivien a következőkről számol be:
„Akkor döntöttem úgy, hogy menekülnöm kell, amikor kezet emelt már a másfél éves lányunkra is. Tudtam, hogy nincs más megoldás csak, ha elszököm, bár akkor nem tudtam hova mehetnék – meséli a 20 éves Vivien – az anyám 15 évesen elküldött otthonról azzal, hogy eddig ő nevelt, itt az ideje, hogy most „apád folytassa, mert nekem már nincs rá pénzem”. Apámnál sem maradhattam sokáig, mivel ő le volt százalékolva és a nővére tartotta el. Nem volt szükségük még egy éhes szájra. Ezért is menekültem bele a nálam 10 évvel idősebb párom karjaiba. És ezért is maradtam ott 3 és fél évig, annak ellenére, hogy rendszeresen elvert. Egy nap végül összecsomagoltam a legfontosabb dolgokat és épp indultam volna a lányommal, amikor betoppant. Azonnal őrjöngeni kezdett, kirántotta a gyereket a kezemből és azt mondta, hogy őt sehova nem viszem. A lányom nélkül viszont egy lépést sem megyek sehova.”
Vivienre egyszer késsel támadt a párja, akkor azonnal kihívta a rendőröket, de mivel még nem folyt vér…ugye ismeritek a mondást? De miért is kell megvárni, hogy vér folyjon?
Hogy mi lehet a megoldás?
Olyan társadalmi egységekre, helyi szervezetekre, hivatalos és civil fórumokra van szükség, ami a szűkös lehetőségeken belül kínálja a legoptimálisabb kiutat mindkét fél számára.
Érdekesnek találtad a cikket? Akkor ne felejtsd el megosztani!
