A szülés nem könnyű. Na de ami utána következik, az talán még nehezebb. „Jól csinálom? Nem lesz baja? Miért sír?” És még sorolhatnám a kérdéseket, melyek egy újdonsült anyuka mindennapjait „színesítik” meg. Nem egyszerű. Anyának lenni talán a legnehezebb kihívás, amivel egy nő szembesülhet. Szerencsés voltam, mert annak ellenére, hogy Angliában élek párommal, nagymamám és édesanyám eljöttek, hogy segítsenek, amikor kisfiúnk, Áron megszületett. Ezért örökké hálás leszek nekik… ezért is, és még minden másért is.
Elgondolkodtatott egy kérdés, így, hogy a három generáció egy fedél alatt élte a kisbabás mindennapokat néhány héten át. Vajon a Mamám és Anyukám idejében mennyire volt más a gyermeknevelés? Ők is – hasonlóan hozzám – hullámvasútként élték meg? Nekik ki segített? Akkor még nem volt Google…
Összeállítottam egy kérdőívet a témában, és kitöltettem ismerőssel, ismeretlennel. Érdekes volt végigolvasni a saját korosztályom és a mi anyuink, nagyijaink generációjának feleleteit. Meg kell mondjam, beigazolódott, amit gondoltam. Anno más volt… (Na jó, ezzel nem mondtam most semmi újat, tudom. Persze, hogy más volt.)
A korosztályok között sok a hasonlóság amúgy, amire nem számítottam, legalábbis nem ilyen nagymértékű egyezésben. Érdekes volt számomra az is, hogy a dédnagymama korosztály (70 év felett) válaszai mennyire hasonlóak voltak. A kérdezettek 80% felelte szinte ugyanazt a kérdésekre.
Ebben az írásban a különbségeket emelném ki külön, csak hogy lerövidítsem a téma feldolgozását, máskülönben nem cikket, hanem könyvet kellene írnom – hm, egész jó ötlet… Na, de komolyra fordítva a szót, már amennyire tőlem ez elvárható, a különbségek:
Én-idő! Manapság mást sem hallani, csak hogy az én-idő mennyire fontos, anyának és babának is. Ha anya nyugodt, kipihent(szerű), akkor türelmesebb lesz a picurral, boldogabb, tettrekész és ez mindenkinek csak előnyére szolgál. Tehát igen, egyetértek, kell, hogy mi anyák is magunk legyünk néha.
A nagymamáink, dédimamáink azonban nem gondolták ezt így. A 60 éven felüliek közül senki sem felelt igent arra a kérdésre, hogy igényelte-e a magányt, én-időt néha-néha. Szinte kivétel nélkül azt felelték, hogy ez nem volt téma, ilyesmire nem volt idő, hiszen a gyermeket, háztartást el kellett látni. Ha a baba aludt és a házimunka le volt tudva, akkor maximum kézimunkáztak a nagyik.
Ugyanígy a társasági élet, otthonról való kimozdulás sem kapott nagy figyelmet akkoriban. Más anyukákkal legfeljebb a játszótéren találkoztak, nem volt baba-klub, ilyen-olyan baba-mama összejövetel. A válasz szintén ugyanaz: Nem volt ilyesmire idő.
És tényleg nem volt! A legtöbb anyuka anno 9 hónap után, ha nem előbb, vissza kellett, hogy menjen a munkahelyére. Legjobb esetben szoptatási szüneteket kaptak napközben, de teljes munkaidőben dolgoztak. A család valamely tagja, sokszor a nagyobb gyermek volt az, aki vigyázott a picikre. Az apukák – és persze tisztelet a kivételnek – nem nagyon tették azt a bizonyos fűszálat keresztbe. Ők voltak a fő családfenntartók, és a régimódi neveltetésnek „hála”, a házimunka, gyermeknevelés a nő feladata kellett, hogy legyen. Amellett, hogy sok nő, mint ahogy azt az előbb említettem, dolgozott is mindemellett.
Ezt a témát is boncolgathatnánk napestig, hiszen az akkori társadalmi, gazdasági és szociális háttér nagyon is sokban eltért a maitól, így természetesen az akkori körülményekhez kellett alkalmazkodni. A dolgok valahogy mégis egyszerűbbek, maguktól értetődőbbek voltak. A válaszokból én azt szűrtem le, na és persze nagymamáim történeteiből, hogy anno mindenki tudta, hol a helye. A nőknek is megvoltak a saját feladataik, és ugyanúgy a férfiaknak is. Nem éltek olyan rohanó világban, mint mi, és nem voltak olyan nagyok az igények, elvárások, mint manapság. Arra a kérdésre, hogy volt-e szülés utáni depresszió, levertség, az egyik 55 feletti válaszadó azt írta: „Azt sem tudtuk még akkor, hogy mi az. Egyszerűen csak végeztük a teendőnket, elláttuk a feladatokat és nem gondolkoztunk túl sokat azon, hogy nekünk, anyáknak mire lenne szükségünk. A baba volt az első mindig, és ez minden időnket, energiánkat lekötötte. Időnk se lett volna ráeszmélni arra, hogy kedvetlennek éreztük e magunkat, vagy sem.”
Tetszett ez a megfogalmazás, mert benne van a lényeg – nem gondolták túl a dolgokat! A mai világ egyik népbetegsége az állandó agyalás, belemagyarázás és túlgondolkodás, ami főleg az újdonsült anyukákat érinti. Nem egyszerű otthon lenni egy pici babával, sokszor csak a négy fal között, felnőtt beszélgetések hiányában. A mai „elrobotosított” (milyen gyönyörű szó ez) világban kevesebb időt kell szentelnünk a házimunkára, hiszen a mosógép mos, nem mi, a pelenkát levesszük és kidobjuk, nem mossuk és főzzük ki, mint régen, a konyhai eszközök is jócskán segítik a főzést, és még sorolhatnám. Így bizony jut idő napközben az agyalásra. Csoda, ha manapság minden harmadik nőt érint a szülés utáni depresszió?
Ami szintén nagy eltérés a mai és a régebbi idők gyermeknevelési kérdésében, az az információ. Az információ a terhességről, szülésről, a baba ellátásáról. Manapság mindez egy gombnyomásra van csak. Az online és offline média is rengeteget foglalkozik a mama-baba témával az utóbbi jónéhány évben. Különféle magazinok, könyvek, online portálok, youtube csatornák születtek és születnek sorban, melyek igyekeznek megkönnyíteni a gyermeknevelés csínyját-bínyját. Én úgy veszem észre, ma előnyben részesül az Internet adta információ szerzés lehetősége. Egy gyors google keresés és meg is van a válasz. Van kihez fordulnunk, ha valamiben nem vagyunk biztosak. Az orvosi, védőnői szolgálat is nagyobb szerepet kap ma, mint anno. Mamikáink leginkább csak saját anyáikhoz, nagyanyáikhoz szaladhattak, ha kérdés, kétely merült fel a témában kapcsolatban. És az idősek szava szent volt.
Anyának lenni tehát akkor sem volt éppen piskóta, és ma sem az. Nem mondanám, hogy régebben könnyebb volt, de azt sem, hogy ma az. Megvoltak az előnyök és hátrányok anno is, és most is. Mamikáink idejében még nem volt ezerféle eldobható pelenka, százféle kész babaétel, ilyen-olyan szuper baba hinta, ami megnyugtatja a síró csecsemőt, stb. (Szerencsések vagyunk, mi? Vagy nem?…) Manapság a modern apukák szerepe is egyre jelentősebb a baba nevelésében, régen a férfi munka után többnyire otthon pihent, olvasott, nem ám kakis pelust cserélt vagy takarított! Mamikáink viszont nem éltek ilyen rohanó világban, nem vette el kevéske idejük jórészét a média (pl. facebookozás, tévézés), számíthattak családi segítségre, s mivel nem volt hatalmas választék sem a baba kellékek, sem későbbiek során az iskoláztatás terén, kevesebb döntést kellett meghozniuk.
Nem lehet – véleményem szerint – általánosítani, hogy mikor volt könnyebb a gyermekvállalás. Egy kisbabáért felelősnek lenni a világ legrémisztőbb, ugyanakkor legcsodálatosabb dolga. Mindig lesznek nehézségek, amin semmiféle modern praktika nem fog tudni igazán segíteni. Egyszer majd a mi unokáink fogják kérdezni tőlünk, hogy milyen volt anyának lenni anno. Ha erre azt tudjuk majd felelni, hogy nehéz, de ez életünk legeslegszebb ajándéka – akkor elmondhatjuk, hogy anyának lenni akkor is és most is ugyanolyan: csodálatos!
Bajsz Brigitta
