Ki ne lenne büszke a kisbabájára, gyermekére? Ez természetes. Van azonban egy szint, amit nem kellene átlépni, mert a gyermeknek olyan lelki sérülést okozhatunk, ami még felnőttkorában is kísérteni fogja. Az önbecsülése, önértékelése erősen csorbulhat.
Amikor mondjuk vendégség jön, és a büszke szülő, mint egy idomított cirkuszi állatot, úgy „ugráltatja” a gyermekét, hogy ezt mutasd meg, azt szavald el, énekelj, táncolj, mosolyogj, integess, tapsolj, és még sorolhatnám, nyilván a korának megfelelő változat, az nekem elég sok. Persze a „bemutató” is normális egy szintig, de nálam ez a szint elég alacsony. Nem kell, hogy a kisfiam produkálja magát mások előtt, maradjon természetes, viselkedjen úgy, mint máskor. Természetesen büszke vagyok én is rá, de nem érdekel, hogy a másik gyerek előbb, vagy később csinál ezt vagy azt, vagy szebben, jobban, ügyesebben.
Nem hasonlítgatom Benit, nekem ő úgy tökéletes, ahogy van, csak az számít, hogy boldog legyen, fejlődjön a saját tempójában, nem ráerőszakolva olyan dolgokat, aminek még nincs itt az ideje. Jó példa erre szerintem a járás tanulás. Sokan már egészen korán elkezdik vezetgetni a kicsit, csak hogy minél gyorsabban megtanuljon járni. Szerintem amíg a pici lábujjhegyen tipeg, addig fölösleges erőltetni, a súlypontja is nagyon el van ilyenkor tolódva, azaz akár késleltethetjük is a járás tanulást ezzel, mert nem megfelelő egyensúlyi pozíciót fog megtanulni, és ha csak nem egy született balerina, aki spiccen jár, akkor nem sokat értünk el vele.
Szóval meg kell érni a dolgokra. Ha megért, azt úgyis látni fogjuk, és a lényeg, hogy elegendő teret, időt, lehetőséget, és támogatást adjunk neki a fejlődéshez. Most komolyan, mi van akkor, ha pár héttel, esetleg 1-2 hónappal később kezd el valamit csinálni? Semmi. Láttál már olyan iskolás gyereket, aki nem tudott járni? Vagy óvodást? Na ugye, hogy nem! Akkor meg minek ez a para és siettetés, görcsölés?
De visszatérve a dicsekvésre. Ha a szülő állandóan dicsekszik a gyermekkel, hasonlítgatja, netán még jól ki is színezi a dolgokat, hogy a gyermeke még ügyesebbnek, jobbnak tűnjön, az szerintem nem jó. A példamutatást a legjobb nevelési módszernek tartom. Vajon mit lát az a gyerek, akinek ez a minta? Majd jön már az oviban az én apukámnak ilyen kocsija van, az enyémnek meg nagyobb háza stb. gyermeki dicsekvés. Egy szintig persze ez is normális, de azt hiszem, hogy értitek, hogy mire akarok rávilágítani. Annak azonban, ha még fel is tuningolja a szülő a gyermek érdemeit, és ezt folytatja akár egyre nagyobb füllentésekkel, később egyre nagyobb hazugságokkal, abból vajon mi lehet? Az, hogy a gyerek, legyen három éves, vagy harminc, mindig azt érzi, hogy soha nem elég jó. Hogyan érezné, hogy elég jó, értékes stb., ha azt látja, hogy hazudnak róla, hogy az, amit elért, nem elég, mert anyu/apu többet mond róla? Ez kisgyermekkorban persze nem tűnik talán annyira fel a gyermeknek, de később bizony megvan a böjtje, és gyakran hosszú évekbe telik, mire rájön erre az ember. Ilyen esetekben könnyen kialakulhat, hogy olyan felnőtt válik belőle, aki mindenkinek meg akar felelni, és soha nem értékeli, becsüli eléggé magát, kevés önbizalommal rendelkezik, és az élete minden területén visszaköszön a „kevés vagy” érzés.
Én bízom benne, hogy soha nem leszek annyira elfogult, vagy inkább elvakult szülő, hogy elbillenjek ilyen irányba. Szeretem, sőt, imádom a kisfiamat, nekem ő a tökéletes, és természetesen azt is kifejezem, hogy büszke vagyok rá. Neki. Nem a szomszédnak, vagy a barátainknak, vagy mindenkinek, akivel csak találkozom, hanem neki. Neki mondom el, hogy mennyire szeretem, és milyen csodálatos kis lény, és hogy büszke vagyok rá. Ezeket az érzéseinket nagyon fontos kifejeznünk már egészen kicsi korban, hogy a testi biztonság mellett az érzelmi biztonságát is támogassuk.
Szóval legyél büszke a gyermekedre, szeresd és támogasd, de ne kérkedj, dicsekedj vele, pláne ne színezd ki a dolgokat!
Polgár Lili
