A napjainkban sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalmát több mint húsz évvel ezelőtt írták le először. Az ENSZ „Közös Jövőnk” jelentése (1987) szerint ez „…a fejlődés fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.”
Az elmúlt években kibontakozott környezeti és gazdasági válság előtt csak kevesen értették meg, hogy mindez mit jelent a gyakorlatban. A fenntartható fejlődés a tudományos körökből rendre elhangzó figyelmeztetések ellenére politikai-gazdasági szlogenné silányult, sokan a határtalan gazdasági növekedés ígéretével azonosították.
Hogy a világméretű káosz és pusztulás elkerülése érdekében mit kell tennünk, azt a fenntarthatóság szakértői már két évtizede leírták. Kutatásaik szerint elvben két út járható: vagy az erőforrások felhasználásának hatékonyságát növeljük (mintegy tízszeresére), s eközben a fogyasztás állandó marad, vagy a fogyasztást csökkentjük (legalább a tizedére).
A politikai-gazdasági vezetés világszerte az előbbi megoldást támogatta és támogatja. A hatékonyság-növelés lassan, irtózatos mértékű erőforrásfelhasználással (és további szennyezéssel) halad, ám ezzel párhuzamosan a fogyasztás mértéke, a pazarlás még nagyobb mértékben növekszik. Például mindenki tudja, hogy a tiszta édesvíz, az emberiség egyik legfőbb kincse fogyatkozóban van, de kevesebben számolnak azzal (mondjuk napi bevásárlásaik során), hogy egy csésze kávé előállításának teljes vízigénye 140 liter, s ugyanez a tehénhús kilójánál már 16 000 liter!
Emiatt mára veszélybe került a globális ökológiai rendszer: „az emberiség a jelenlegi fogyasztással és technológiával csak egy 25–30%-kal nagyobb Földön tudna tartósan élni. Az eltartóképesség túllépésére 1978-ban került sor, azóta természeti tőkénk felélésével növeljük ökológiai lábnyomunkat” (Magyar Tudomány, 2007/12). A fenntartható gazdasági növekedés mítosza tehát egyértelműen lelepleződött: fenntarthatatlan. Azt, hogy ténylegesen mit kellene tenni,
már az 1994-es Carnoules-i Deklarációt kibocsátó ökológusok és környezetgazdászok pontosan leírták: tizedére kellene csökkenteni a fogyasztás szintjét ahhoz, hogy az ökológiai rendszer
fenntarthatósága elérhető legyen.
Az egyetlen megoldás tehát a fogyasztás mielőbbi, s a lehető legnagyobb mértékű csökkentése. Választási lehetőségünk jelenleg ez: eldönthetjük, hogy önként mondunk le a felesleges termékek megvásárlásáról, a pazarlás körébe tartozó szolgáltatások igénybe vételéről, vagy kicsit később, immár kényszer alatt tesszük ugyanezt. Három magyar kutató közelmúltban megjelent könyve utolsó esélyként a következőket nevezi meg:
„Felismerve a fenyegetettséget, az emberek takarékoskodni kezdenek, és gondolnak nemcsak maguk, hanem a gyermekeik jövőjére is. Rájönnek arra, hogy a gátlástalan fogyasztás, az igazából szükségtelen javak felhalmozása …az életterünket pusztító tevékenység, a természetes környezet, így a jövőnk elleni vétek.” Néhány példájuk a fenntarthatóság gyakorlatából: „…A mezőgazdaság, az ipar olyan rendszerekbe szerveződik, amelyek a helyi adottságokhoz alkalmazkodva lehetőleg kevés erőforrással tartják fenn magukat. Az emberek fehérjeszükségletüket elsősorban növényi fehérje fogyasztásával fedezik” (Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Híradás a Föld állapotáról).
A valóban fenntartható fejlődés első lépése tehát a gyakorlat gyökeres megváltoztatása. A szakértők szerint mindenekelőtt a fogyasztás csökkentése, amit az ökológiailag fenntartható élet mindennapi megvalósításának kell követnie. Ez az utolsó esélyünk. S hogy az eddig leírt elvek hosszú távon, fenntartható gyakorlatként megvalósíthatók, arra kiváló példa a somogyvámosi Krisna-völgy faluközössége, ökológiai gazdasága. Az itt működő Öko-völgy Program célja, hogy minden érdeklődő számára bemutassa: kiváló életminőség elérhető ökológiailag fenntartható módon.
A fenntarthatóság gyakorlati kérdéseivel, tapasztalatainkkal kapcsolatban szívesen adunk tájékoztatást akár személyesen, akár a
www.okovolgy.hu címen elérhető honlapunkon.
Kun András