Társadalmunk palettáján egyre kevesebb színes családi eseményt láthatunk, már ami a házasságot és annak „örökké”, holtomiglan-holtodiglan tartó idejét illeti. Ennek helyét kezdi átvenni a kötöttségek nélküli párkapcsolat, melyet szinte következmények nélkül bármikor fel lehet rúgni. Mindezek ellenére a párkeresés és a problémamentes, jól működő párkapcsolat utáni vágy továbbra is töretlen.Van két szó, amit szavakban, gyakorlatban egyaránt nem szeretünk használni: kompromisszum, lemondás.
A legtöbb párkapcsolat egyik rákfenéje, ami megingatja az egymásba és a jól működő párkapcsolatba vetett bizalmat, az a kompromisszumkészség hiánya. Amikor mindkét fél azt veszi a fejébe, hogy senki kedvéért nem akar megváltozni, sőt, párja is úgy fogadja el, ahogy van, mert ő is erre törekszik – lehetetlen helyzetbe hozzák egymást. Ezért is keverik össze sokan a szabadságot a szabadossággal.
Ha szabad vagyok, akkor szabadon választhatok a jó és rossz között, utóbbinál viszont úgy akarok élni, amivel nem csak másoknak, de önmagamnak is felelőtlenül, életveszélyesen árthatok, s mindezt úgy, hogy azt hiszem, nem lesznek következményei! A félrelépések is ebből táplálkozhatnak.
Ha olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem kenyeret venni, dönthetek úgy, hogy lefekszem pihenni, a párom pedig vegye tudomásul, hogyha kenyeret szeretne enni vacsorára, útközben álljon meg egy boltban bevásárolni. Lehet, hogy este kilenckor érkezik meg, de ez nem számít, mert én ilyen vagyok. De választhatom azt is, hogy elmegyek bevásárolni, és este együtt fogyasztjuk el a vacsorát, majd mosogatás után együtt bújunk az ágyba.
Vajon az, aki sokáig dolgozik, elvárhatja-e a párjától, hogy esténként vacsorával fogadja, amit aztán egyedül a tv vagy számítógép előtt jóízűen elfogyaszt? Mindezt anélkül, hogy megbeszélték volna. Csak mert az egyik fél így látja jónak. Egyszóval: ő ilyen, és senki kedvéért nem fog megváltozni, ebből adódóan a másikat lelkiismeret furdalás nélkül belekényszeríti egy olyan helyzetbe, aminek – elképzelései szerint – így kell működnie!
Olyan világot alakítottunk ki magunk körül, amelyben a legtöbben hallani sem akarnak kompromisszumról és lemondásról. Ennek hiányában állandó harcok, veszekedések, mondvacsinált problémák keletkezhetnek.
Amikor az üdítő kiborul az asztalon, amikor nem tudunk megegyezni, ki menjen a szülői értekezletre (lehet ezért látni ilyenkor sok ásítozó, unatkozó apukát?), amikor a másik nem úgy figyel, ahogy szeretnénk, olyan gondolatok ébredhetnek bennünk, hogy lehet, nem jól választottunk. Pedig semmi más nem hiányzott, mint megbeszélni, ki, mikor és miben tudna segíteni a másiknak – örömmel, szeretettel.
A kompromisszum hiánya a párunk iránt érzett igazán mély szeretet hiánya, önmagunk túlértékelése. Ha nem tudunk lemondani, áldozatot hozni a párunkért, akkor nem tudunk lemondani önmagunkról sem! Könnyen olyanokká válhatunk, mint Nárkisszosz, aki annyira beleszeretett önmagába, hogy szüntelenül magához akarta ölelni vízben megpillantott tükörképét. Végül, mint virágszirom hullott darabjaira.
Az ölelés, a csók, a mosoly, a bíztató szavak akkor telnek meg élettel, és adnak igazi melegséget, ha tudjuk, hogy olyan valakitől árad felénk, aki bármire kész értünk, és akiért mi is bármire készek vagyunk. Egyszerűen csak azért, mert szeretjük!
Aranyos Zsolt
