Ahogy fogyott az út a lábam alatt, úgy enyhült a városi formák szorítása és a tehetetlenség szülte zaj. Az aszfaltos utat mélyen barázdált földút váltotta, ami egyre magasabbra vitt az Óhegyen. A Káli-medence innen már csak egy precízen megépített terepasztalnak tűnt. A táj felett pedig átvette a hatalmat az a békés csend, ami ősi bölcsője lehetett az emberiségnek réges-régen. A földút minden lépésemmel egyre titokzatosabb ösvénnyé szűkült, amit boltíves folyosóként öleltek körbe az egymásba kapaszkodó fák és bokrok. Úgy éreztem, mintha átléptem volna egy láthatatlan kapun, ami egy elvarázsolt világ bejárata volt. Az észrevétlen kapuszárnyak némán zárultak be mögöttem. A természet pulzáló élete szinte tapinthatóvá vált. A táncoló lombokat, a falevelek közt beszűrődő napfényt, a madarak énekét átjárta az életöröm. Elvesztem én is a liget derűjében és megérkeztem önmagam érintetlen valóságába. Szilfák jártak a nyomomban könnyed, halk léptekkel. Ezen a megbűvölt ösvényen találkoztam egy tölgyfával is, aki minden vándortól ugyanazt kéri: egy ölelést. Körbefontam én is kérges törzsét karjaimmal, úgy üdvözöltem őt ezen a derűs, nyári reggelen, majd továbbindultam utamon, ami az égi hangok szerzeteséhez vezetett. Most jártam az ő birodalmában először. A zöld folyosó végén fából készült kaput pillantottam meg, melynek faragásai a világ teremtésének mozzanatairól árulkodtak. A buja kertből a boldogság kék madara röppent fel, amint beléptem oda. Ott magasodott előttem a szentély, ami békés falakat és mindig nyitott ajtót emelt az önként vállalt remeteség köré. A szilfák lágyan játszani kezdtek a verandán csüngő szélcsengőkön, ezzel jelezve érkezésemet. A ház vén ajtaja ekkor kinyílt és egy kéz magával ragadott, majd a hajlék szívébe vezetett. Fedetlen lábbal, mélyen meghajolva jutottam a földbe vájt, sötét helyiségbe. A szemem csupán egy gyertya fényét érzékelte. Nem voltam több, mint a világ elől menedéket kereső gyermek, Földanyácska méhében. A kávára feszített szarvasbőr lassan dobogni kezdett, akár egy szív egy új élet sarjadásakor. Csukott szemmel adtam át magam a hely, a zene és a Palo Santo szellemének. A gondolat sebességével utaztam önmagam mélységeibe és magasságaiba. Majd az a megfoghatatlanul erős érzés, ami a lelkeket is a földi létükbe vonzza, visszahozott engem is a jelenbe. A szemem kinyitottam s mindaz, ami nem is olyan rég még teljes sötétségbe burkolózott, most láttatni engedte magát. A helyiség hófehér, ártatlan falait, távoli világokat idéző hangszereket, és a mágikus hanghoz tartozó, mindig derűs arcot. Megérkeztem. Az aprócska szentélyből kilépve egy újszülött szemével kezdtem el felfedezni a házigazdám, a ház és a kert és gazdag részleteit. Néztem ezt a magas, kortalan férfit, akinek fizikai megjelenése éppen olyan átütő volt, mint az felhőtlen öröm, ami belőle áradt. Szerelmes volt a reggelbe, a virágokba, az égbe, a földbe, a nyári záporba… az Életbe. Szemem követte könnyed mozdulatait a konyhában, ahogy teát készített illatos gyógynövényekből és nagy karéjokat szelt a fekete kenyérből. Ízes paradicsomokat és paprikákat hozott a markában. Megterítettünk az álmos verandán, a hosszú asztalra fatányérok, mázas bögrék, aranyló méz és házi vaj is került még. Kedves és lelket melengető reggeli volt ez, amit baráti beszélgetés kísért.
Így ismerhettem meg az őrségi kisfiút, aki a legelő tehenek felügyelete helyett az erdőbe szökött zenélni, és a templomi perselyből csent aprópénzből fagylaltot vásárolt. Láttam magam előtt a fiatal vándort, aki Indiában találta meg mesterét és életre szóló beavatásokat kapott. És ilyen módon találkozhattam azzal a férfival is, aki zenéjével gyógyítja az embereket. A világ számos országából lát vendégül zenészeket, tanítványokat és gyógyulni vágyókat. Minden látogatót nyitott szívvel fogad és önzetlenül osztozik a kincsein: a létezés örömében, a természet szépségében, az angyalok és tündérek énekében, az élet tiszteletében. Ebben rejlik az ő gazdagsága. Zenéje égi adomány, amire türelemmel kell várni, majd alázattal elfogadni és megosztani azt másokkal is. Búcsúzóul földöntúli zenébe csomagolt ajándékot kaptam tőle én is és ölelést. Derűje és az élet szépségeibe vetett hite megfertőzött engem is. Úgy tartják, hogy minden léleknek megvan a saját zenésze. Az enyémek egyike Jeszenszky István lett.
Kovács Kata
