Számtalan olyan partnerkapcsolatot látok manapság, amelyekre sem azt nem lehet mondani, hogy igazán együtt vannak, sem azt, hogy nincsenek együtt. Valamiért az embereknek megéri bizonyos korlátozott felelősséget biztosító tényezőket beépíteni a kapcsolatukba, és így a kapcsolat egyes aspektusait figyelmen kívül hagyhatják vagy elhanyagolhatják. A klasszikus, mindent elsöprő szerelem és a “sülve-főve együtt vagyunk” hangulat már nem annyira divat, vagy sok esetben talán nem is működik, nincs rá igény. Ez persze azt jelenti, hogy az emberek egyes érzelmi igényei elkorcsosulnak, visszafejlődnek, vagy elnyomják őket, mivel a kapcsolatban nem tudják kibontakoztatni, vagy pedig a kapcsolaton kívül igyekszenek kielégíteni valaki mással. A barát-pár-szexpartner szerepkörök között valahol elmosódik a határ, egyikből a másikba csúszunk át az évek során, akár többször is. 

Hol vagyunk már attól, amikor az egyszeri fiú elkezdett udvarolni egy lánynak, aki megtetszett neki, megkérte a kezét, feleségül vette, majd gyerekeik lettek, és jobb esetben együtt maradtak hosszú-hosszú évekig vagy akár egész életükben. A történet sokszor már a lánykérésig sem jut el, és ha az együtt töltött évek során bepottyan egy-két gyerek, akkor vagy együtt, vagy külön, valahogy felnevelgetjük őket (jobb esetben). Az is gyakran megtörténik, hogy ahogyan nem merjük teljes felelősséggel felvállalni magát a kapcsolatot és elkötelezni magunkat, úgy nem merjünk kilépni sem belőle, amikor már kiveszett a tartalma. Vannak, akik tessék-lássék együtt maradnak, “a gyerekek miatt”, de a boldogtalanságuk persze kihat az egész családi életük hangulatára. 

Tehát a probléma megint itt rejlik: nem ismerjük önmagunkat, nem értjük önmagunkat, nem tudjuk megfelelően használni az érzelmi intelligenciánkat. Ezért a kapcsolatainkban a bizalom helyett a félelem dominál. Félünk megélni az érzelmeinket, félünk elköteleződni, kiszolgáltatni magunkat valaki másnak, legyen az a partner vagy a gyerek, félünk sebezhetők és tökéletlenek lenni. Félünk, hogy nem teljesülnek az elvárásaink, vagy nem tudjuk teljesíteni a párunk elvárásait. Félünk a szülő- és férj/feleség-szereptől, mert tökéletesen akarjuk csinálni, vagy éppen sehogyan. 

A félelem legyőzése viszont egy fontos dolog a spirituális fejlődés során, illetve a kötelességeink végrehajtása is. Nem azt mondom persze, hogy végezzük csupán kötelességből a családi életet, mert ha az ember nem boldog abban a helyzetben, amiben van, akkor nem tud száz százalékosan rákoncentrálni, mindig máson fog járni az agya. De a felelősség elől való állandó menekülés, vagy éppenséggel a tökéletes boldogság keresése az anyagi világban nem oldja meg a problémánkat: se boldogok nem leszünk, se fejlődni nem fogunk. Ha nincs tét, nincs kockázat, akkor ne számítsunk a sikerre se. Ha nem fektetünk bele munkát és energiát a kapcsolatainkba, akkor általában eredmény sem várható. A jógi képe úgy él sok emberben, mint a világtól elvonuló és csak magával foglalkozó spirituális egoista, de ez nem lesz járható út a legtöbbünk számára. A hétköznapi élet kihívásai során is sok mindent meg kell tanulnunk, nem csak gyakorlás közben. Merjünk élni, merjünk szeretni, és merjünk akkor elengedni, amikor már nincs értelme tovább ragaszkodni.

Gauranga Das

személyi edző, táplálkozás tanácsadó