„Gyereket akarok, MOST!” Hogy ez alatt mi játszódik le egy nőben, azt csak egy olyan nő tudja, aki már átélte ugyanezt. Hiába a női összefogás, együttérzés, itt egyéni sorsokról, érzésekről és megélésekről van szó. Vajon mit hordozhat ez a mondat, és vajon minden nőnél eljön az idő, hogy így kiáltson fel?
Nálam már eljött. Úgy 10 évvel ezelőtt éreztem azt, hogy kellőképpen megágyaztam a babának, most már jöhet. Nem jött, csak a fájdalmas kiáltás: „Gyereket akarok!” Hónapról hónapra hergeltem magam a negatív terhességi tesztekkel és abszolút produkáltam a várandóság jeleit: rosszullét, émelygés, kívánósság, alhasi görcsök, stb. Ekkor gondolkodtam el először, hogy az akarásnak bizony nyögés a vége. Vagy szó szerint, mert azért valahogy megfogannak a gyermekek, vagy pedig átvitt értelemben, az elkeseredettségben.
A világ egyik legtermészetesebb dolgán görcsölünk. Írom ezt többes számban, mert nagyon úgy fest, hogy a babázásra készülő nők egyre többen mindhiába vagy nagyon sokáig várnak. Hogy van ez? Persze adhatnék erre orvosi válaszokat, de nem vagyok orvos, egy egyszerű nő vagyok, aki már igencsak érzi, hogy a biológiai órája (is) ketyeg.
Érdekes tanulmányt lehetne készíteni, azt vizsgálva, hogy milyen körülmények között jön könnyen a baba, és milyen történetek vannak ott, ahol az utódra, bizony várni kell. Bár elvileg ennek teljesen zökkenőmentesen, magától kellene mennie, hiszen az élet élni akar és egyelőre ezzel a módszerrel örökíthető csak; mégis azt látom, ez lett az egyik legösszetettebb feladatunk. Több tényező együttes megléte és – vallom – a csillagok megfelelő állása is szükséges a babaprojekt sikeres végrehajtásához.
Az első és legfontosabb mind között: a nő, a leendő édesanya személye, személyisége, teste, lelke, gondolkodása. Egyszóval szőrőstől-bőrőstől, úgy ahogy van, hiszen ő lesz – vagy nem lesz – egy új lélek lakhelye, bölcsője 9 hónapig. Számít tehát, hogy mi van a nő buksijában, hogyan gondolkodik magáról és az anyaságról. Számít, hogy fizikailag, egészségileg mennyire áll készen a teljes átalakuláshoz. Számít az, hogy a lelke milyen állapotban van, mennyire tudja leredukálni a stresszfaktort. Számít, hogy eredendően milyen személyiségtípusba tartozik, és hol tart a fejlődés útján. És ezeken kívül még valakit számításba kell vennünk: a leendő édesapát, mert ugye kettőn áll a vásár. Ja és akkor a körülményeket, élethelyzeteket még nem is említettem – bár ha az édesanya saját „számít listáján” minden tétel kipipálódik, a körülmények igazán eltörpülnek, mint akadály.
Akkor hát hol az akadály? Ki merem jelenteni, hogy a nő dönt arról, hogy kiadja-e a pocakját 9 hónapra vagy sem. Ha a nő csak mondja, hogy készen áll, de őszinte döntés, elhatározás, égő vágy még nincs mögötte, akkor az a méh egyelőre nem kiadó. És itt jön rögtön a testi feltétel mellett az egyik legfontosabb: a gondolat. A gondolat ereje – mondják is ezt így, nem véletlenül. Ha a fejemben „nem” van, hiába mond „igent” a szám, az még „nem” marad. Ha viszont fent már „igent” mondtam, szóban mondhatok akár „nemet” is, mégis a gondolati, pozitív döntés lesz az erősebb.
Erre már hallom is az azonnali reakciót: „de nálam jobban senki nem akar gyermeket, mégsem esek teherbe, akkor ez mégis hogyan igaz?” Hát úgy, hogy a gondolat mellett hangsúlyos a lélek is! Így vizsgáljuk meg az „akar” szót, mit jelent ez? Mennyire csak az agyunk akar, de a lelkünk még nem áll teljesen készen? Hogy akarunk babázni: ésszel vagy eszeveszetten? Azért akarunk gyereket, mert ideje lenne már szülni, vagy azért, mert a testünk minden egyes idegszála megfeszül egy babáért? A társadalom, a biológiai óra, a körülmények, a szülők, a párunk nyomása miatt akarunk anyává válni, vagy tényleg azért, mert megérett bennünk az anyai ösztön és nem látunk semmi mást magunk előtt csak pocakos nőket, babakocsit toló kismamákat és nem is értjük, mi történik a világban, mert még a péknél is gyermekrugdalózót árulnak kenyér helyett…
Az anyai ösztön előtörhet a semmiből, de szép lassan is kialakulhat, fokozatosan formálódhat. És semmi köze nincs ahhoz, hogy hány éves vagy – jó ez egy kis túlzás, persze, hogy köze van, de nem kapcsol be automatikusan, ha elhagyod például a… nem is tudom, milyen számot írjak. Van erre egyáltalán szám, hogy mikor kell szülni? Látod, hogy nincs! Akkor, amikor eljön az ideje! Úgy tényleg, legbelül. Amikor babákkal álmodsz. Amikor fáraszt és idegesít a pörgés, mert te már valójában egészen másra készülsz. Amikor többé hidegen hagy a karrieri kihívás. Amikor a tévé távirányítója helyett a párod kezében is a kisbabátokat látod, ahogy ringatja. Amikor azt érzed, felkészültél és készen állsz arra, hogy egy kicsit háttérbe vonulj, átadd magad a kistanítódnak, akiről gondoskodhatsz, akit táplálhatsz, taníthatsz, miközben te is a legtöbbet fogod tanulni, tapasztalni magadról.
Az anyaság nem játék. Ellenkezőleg, hatalmas felelősség. Ezért teljesen érthető, hogy sokan megtorpanunk, sokan még bizonytalanok vagyunk. Mert persze szeretnénk gyermeket, sőt akarunk is, de olyan kiszámíthatatlan a világ, annyi mindent hallani innen-onnan. És vajon képes vagyok felelősségteljesen gondját viselni a rám bízott új Földlakónak? Tudok neki az otthona, a menedéke, a támasza, a példája lenni? Tudok rá úgy figyelni, hogy megértem, amit mondani szeretne? És még sorolhatnám a női lélekben és fejben cikázó gondolatokat. És ezek csak belül vannak. Nem beszéltünk még magáról a kilenc hónapról, a testi átalakulásról, a vajúdásról és szülésről, a megfelelő szülész, orvos megtalálásáról, az ideális körülmény megteremtéséről és persze az apuka jelöltről sem. Ő milyen, hogyan gondolkodik, mennyire áll készen a feladatra, milyen a kettőnk kapcsolata, milyen fokú az őszinteség és intimitás köztünk? Van bőven sorolni való gondolat, félelem, kérdés és kétség. Csodálkozunk hát, hogy nem jön a baba? Most akkor akarjuk-e vagy sem?
Régebben nem volt ennyi gondolat a női fejekben és bizonytalanság a szívekben, mert akkor még valóban természetes és magától értetődő volt, hogy esküvő után egy éven belül gyermekáldás lesz és pont. A kislányok többsége egész gyermekkorában erre a pillanatra készült, jelenvoltak, részesei voltak a szülés-születéseknek, majd a dajkálásnak, nem volt kérdésük, tudtak és tapasztaltak mindent.
Ma semmit nem tudunk arról, hogy mi, hogyan zajlik, félünk kérdezni is, nehogy butaság legyen és válaszként – jó esetben – egy fintorgást kapjunk a dokitól. Megváltozott az élet. Akadályokat teszünk elé, pedig egyszerűsíteni és könnyíteni, biztossá tenni szerettük volna. Mégis, a nők többsége fél az anyaságtól, fél teljesen őszintén felvállalni az érzéseit, talán még önmaga előtt is.
Szeretnék régebben élni, mikor a szülés misztérium volt, egy női beavatás, anyáról lányára szálló szertartás, háborítatlan, félelemmentes, hiszen mitől féljünk nők: egymás, a nővérek szövetségénél nincs szükség nagyobb biztonságra és erőre.
De ma élek, itt és most. És azért hiszem, hogy egyre jobban utat tör a tudatosság és ezzel együtt a bennünk, nőkben lévő anyai ösztön és, ha végigvesszük, mi számít igazán, akkor nem lesz már kérdés, hogy szülni vagy nem szülni. Mert teljesen nyilvánvaló: a gyermek-áldás!
Ölvedi Réka
