Ismerős az a gondolat és a hozzá kapcsolódó érzés, hogy „nem vagyok elég ügyes”, „nem vagyok elég okos”, nem vagyok elég értékes”, vagyis „nem vagyok elég jó”?
Nem vagy egyedül ezzel, szinte mindenki megtapasztalta már. Még azok is, akikről nem is feltételeznéd. Mivel ezt számtalan módon lehet kompenzálni, elrejteni, nehogy mások észrevegyék. Akár szúróssággal, kritikával, gúnnyal, megfeleléssel és még agresszióval is.
Miből ered a „nem vagyok elég jó” érzése? Egyszer régen, elhittél egy történetet magadról. Amikor valaki azt mondta, hogy túl sokat beszélsz, túlságosan csöndes vagy, keveset eszel, sokat rohangálsz, túlságosan kíváncsi vagy, buta vagy a matekhoz, nem szép a hangod, rossz vagy… Gondolom te is tudod folytatni a felsorolást. De azóta eltelt sok év, te pedig felnőtt lettél. És még mindig ezek csengenek vissza a füledben, ezek akadályoznak a kiteljesedésben. Te pedig dühös vagy rájuk, hogy ezt tették veled. De álljunk meg egy pillanatra! Miért kellene mindezt elhinned magadról? Bármelyik pillanatban megkérdőjelezheted mindazt, amit mások mondtak rólad, amit magadról gondolsz. Itt és most ők nincsenek itt. Most te ismételed azokat a mondatokat, te bántod saját magadat. És közben rájuk mutogatsz. Mi lenne, ha adnál egy esélyt magadnak? Nézz rá gyermeki kíváncsisággal egy helyzetre és magadra. Ahelyett, hogy elkönyveled magad valamilyennek, tedd fel azt a kérdést, hogy „Vajon milyen vagyok ebben a helyzetben?”. És csak figyelj. Légy jelen annak, ami van.
A másik eredete a „nem vagyok elég jó” érzésnek: az összehasonlítás. Bármiben tudsz olyat találni, aki jobb nálad. Ettől pedig folyamatosan kevésnek érezheted magad. De mi nem csak készségeink, képességeink, tulajdonságaink összessége vagyunk. Így összehasonlítani magunkat másokkal éppen annyira értelmetlen, mint összehasonlítani az almát a körtével. Képzeld csak el egy pillanatra, hogy képtelen vagy összehasonlítani magadat másokkal! Most milyen érzéseid vannak?
Amikor azt gondolod, hogy másmilyennek kellene lenned, az olyan, mintha egy 6 hónapos babának mondanád, hogy már járnia kellene. Eszedbe nem jutna bántani, leszidni, amiért még nem jár. Hisz tudod, hogy annak még nincs itt az ideje. Honnan? Mivel még csak kúszik-mászik. Magadat miért bántod, miért vagy türelmetlen? Akarattal nem lehet kikényszeríteni az első szót, az első lépéseket. Ezek megtörténnek. Emlékszel még, amikor olvasni tanultál? Sokáig csak egymás után sorakozó szavakat láttál: s-z-í-v, majd egyszer csak értelmet nyert az egész: szív! Nem volt ráhatásod, megtörtént a maga idejében.
Ha most attól tartasz, hogy akkor innentől semmi nem fog motiválni, tévedsz. Egy kisgyerek nem azért kezd el négykézláb mászni, mert tudja, hogy ez kell ahhoz, hogy egyszer majd járjon. Hanem kíváncsi, felfedezi magát és a világot, élvezi, hogy tapasztalatot szerez. Mennyivel más felnőttként kíváncsisággal elsajátítani valami újat és élvezni közben minden fázisát, mint félelemből cselekedni! Amikor a motiváció a felfedezés vágya, az apró sikerélmények.
Ebben a pillanatban nem tud más lenni, mint ami van. Úgy, ahogyan éppen vagy. Tekints szeretettel erre a lényre, aki vagy. Aki nap mint nap teszi a dolgát, küzd, fejlődik, szeret, fél, mosolyog, sír, kacag, tehetetlen, gondoskodó… Legyél türelmes és támogató! Bízz magadban!
Miskei Anikó
pszichológus
www.lelekhangolo.blogspot.com
