Néhány szent ember ballagott a madárfüttytől hangos erdei úton. Reggeli fürdőjükre készültek. Egy nyíllövésnyire tőlük máris ott csillogott a hajnal első napsugara a Gangesz hömpölygő vizén.
A szerzetesek egy-egy ivóedényt lóbáltak a kezükben, amelyek olyan gömbölyűek voltak, mint a fákról lecsüngő gyümölcsök. Másuk nem is igen volt ezeken az edényeken kívül. Féltve őrizte hát ki-ki a magáét. Ám mivel az edények szakasztott egyformák voltak, minden áldott nap összecserélték őket fürdés után. Ez az apró esemény teljesen megmérgezte a reggeli meditációjukat.
Végül a legidősebb pap megelégelte a dolgot.
Ezentúl egy kupac földet rakok megkülönböztetésül a saját edényemre! – villant az eszébe a gondolat.
Csakhogy észrevették ezt a többiek is.
Eddig bizonyára elkerülte a figyelmünket a reggeli szent ceremóniának ez a fontos része! – kiáltottak fel, mintha egy féltve őrzött titok nyitjára bukkantak volna, amikor a rangidős bölcs elindult a folyó felé.
Ne késlekedjünk! Tegyünk mi is homokkupacot az edényünkre! – bíztatták egymást.
Majd azzal a jóleső érzéssel ereszkedtek a vízbe, hogy ez a nap már nem telt hiába, hiszen máris tanultak valamit.
A legidősebb szent ember frissen, mintha újjászületett volna, kijött a folyóból. A parton letörölte testéről a vízcseppeket. Ám ekkor a szeme elé tárultak az edények, rajtuk a homokkupacokkal, melyek hajszálnyira egyformák voltak. Magában ekkor ezt gondolta:
– Milyen erősen ragaszkodnak néhányan a rituálékhoz! Kár, hogy csak utánoznak, és nem értik, mit miért csinálnak! Ha csak egy kicsit is használták volna a józan eszüket, nem ugyanúgy jelölik meg az edényeiket, mint én!
