Ma már nem vagyok féltékeny típus, nem is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy éreztem ezt az érzést. Ez azonban nem volt mindig így. Az első kapcsolatom bruttó 6 évig tartott. 14 voltam, mikor megismertem, és 20, mikor vége lett. Hogy miért írtam, hogy bruttó 6 év? Hát azért, mert a szakításokkal együtt tartott ki eddig, egyébként talán 5 év lehetett, ha a „szüneteket” leszámítjuk. Itt meg is állnék: szünet. A legkiválóbb szó arra, hogy: valójában nem akarok veled lenni, de nem merem ezt felvállalni, félek, hogy nem találok jobbat, és azt sem akarom, hogy te mással legyél stb. stb. A szünet, a fel nem vállalt szakítás…
Ebben az első kapcsolatomban még nagyon kiforratlan személyiség voltam, bizonytalan önmagamban, nem tudtam, mit akarok, olykor sodródtam is, hagytam, hogy arra menjek, amerre löknek, és azt sem tudtam, mit várok el magamtól és a másiktól. Féltem a jövőtől, mi lesz, ha elhagy, ha megcsal, ha … Ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna, ezek a gondolatok néha beborították az eget. Ez persze vitákhoz vezetett, később pedig már nagyon elmérgesedett a dolog.
Szerintem a féltékenység okai a következők:
Önbizalomhiány. A féltékeny fél nem hisz magában, nem tartja magát elég értékesnek ahhoz, hogy méltó társa legyen a másiknak. Esetleg fél, hogy majd a másik talál egy nála jobbat, és továbbáll. Mindig van jobb, szebb, tökéletesebb, okosabb, ezt fogadd el! A lényeg az, hogy ti mit jelentetek egymásnak.
Ragaszkodás. Nem merik egymást elengedni, mert félnek, hogy mi lesz ezután. Már megszokták egymást, van sok jó dolog is még mindig a kapcsolatban, amihez görcsösen próbálnak kapaszkodni, de már nagyon sok olyan dolog is van, amiről tudják, hogy hiányzik. Tudják, hogy nem fog működni hosszú távon, mégsem mernek lépni, inkább szenvednek a kötöttség alatt, de próbálják úgy beállítani, mintha ez valójában jó lenne. A kapcsolat bizonytalansága talán még az önbizalomhiánynál is rosszabb lehet, bár ritkán fordul elő külön, a kettő inkább együtt jár kéz a kézben.
Az említett első kapcsolatomban nekem is nagy szerepe volt a kialakult helyzetben az önbizalomhiánynak, a túlzott ragaszkodásnak és a kapcsolat bizonytalanságának. Hogy is lehetett volna biztos a kapcsolatom, ha többször is szakítottunk, szünetet tartottunk? Én ma már nem hiszek abban, hogy ez működhet a későbbiekben. Azok, akik ki-be lépkednek a kapcsolatukba, csak elengedni nem tudják a másikat, de nem vele akarnak lenni. Ezek a kapcsolatok is tele vannak féltékenységgel. Miért ne lennének, kérdem én újra, hiszen az egyik fél, aki ki-be lépked, nem tudja elkötelezni magát a másik mellett, nem tudja, mit akar. Ettől a másik fél bekattan és féltékeny lesz. Pláne, ha a ki-be lépkedő fél nem őszinte. Részleges őszinteség nincs. Az nem őszinteség, hogy: majdnem mindent elmondok. Másik biztos féltékenység forrás, ha a „szünetekben” mással is együtt volt. Ezt lehet, hogy a másik fél nem tudja, de biztosan érzi.
Létezik kiút a féltékenységből?
Ha egy kapcsolatban már benne van, és elmérgesedett a helyzet, akkor nem hiszem, hogy létezik kiút. A féltékeny fél, lehet, hogy rendelkezik akkora akaraterővel, hogy el tudja fojtani az érzéseit, meg tudja tenni, hogy a másik előtt ne mutassa ki, hogy valójában mennyire szenved, de nem hiszem, hogy ez hosszú távon jóra vezet. Először is azért nem, mert az érzés nem fog csökkenni, hanem a belső őrlődés egyre erősebb lesz. A másik fél érezni fogja, hogy valami nem stimmel, még szavak nélkül is. Egy-egy árnyék, ami átfut az arcon, egy elkapott tekintet nagyon árulkodó. Másodszor azért sem hiszem, mert akinek ilyen belső vívódásai vannak, az nem tud felszabadultan szeretni, inkább görcsös kapaszkodás ez az állapot, nem szerelem, és ilyen energiákban nem hiszem, hogy bármelyik fél boldogságra találna. Az a már-már beteges öröm és ragaszkodás, hogy igen, az enyém maradt, velem van, kerül, amibe kerül, mindegy, hogy én hogy vagyok, de őt akarom, és megpróbálom boldoggá tenni, ha belerokkanok is, nem szerelem, nem is boldogság, csak egy állapot, ami előbb utóbb szakításhoz vezethet. Harmadszor azért sem hiszem, mert az elfojtások előbb-utóbb felszínre törnek valamilyen formában.
Azonban abban hiszek, hogy ha az ember tanul a hibáiból, felnő a feladathoz, és megoldja, akkor változhatnak a dolgok. Egy új kapcsolatban… A régiben ahogy írtam, nem hiszek, ott már túl sok fájdalmat kellene feldolgozni. Persze van kivétel, le a kalappal az előtt, akinek ez sikerül. Értem én, hogy egy-egy szakítás után milyen szuper érzés újra egymásra találni. Ez kb. olyan, mint a veszekedés utáni szenvedélyes szex. Azonban nem több. A problémák maradnak, és amint eltűnik ez a kezdeti lelkesedés, ismét visszakerülnek a terítékre.
Mi kell a változáshoz?
Először is, hidd el, értékes vagy! Minden ember egyedi, és különleges. Te is az vagy, és jogod van a boldogságra!
Ne félj a jövőtől! Félsz attól, hogy mi lesz ezután? Lesz-e még valaki, aki ilyen lesz? Ilyen nem lesz még egy, de lehet, hogy lesz sokkal jobb. Minden kapcsolat más és más, nem ugyanazt kell keresni, hanem azt, akivel igazán önmagad lehetsz, szabadságban, nem pedig rabságban, és ezáltal boldog lehetsz. Arról pedig, hogy mennyire sok a defektes, milyen nehéz találni valakit: valóban, ha csukott szemmel jársz, és rossz helyen keresgélsz. Ha valaki tisztában van azzal, hogy mit akar, mit keres, akkor azt be fogja vonzani. Amíg azonban fogalma sincs, addig hogy adhatná meg neki az élet azt, amire vágyik, ha még ő sem tudja, hogy mi az? Nem hiszek abban, hogy egy embert teremtett a Sors számunkra. Szerintem nagyon sok emberrel lehetne kifejezetten jó párkapcsolatban élni. Döntés kérdése csupán, hogy kit választunk erre az életre társnak.
Szeretettel, békességgel, boldogsággal teli párkapcsolatot kívánok!
Lilyogini
www.lilyogini.hu
