Nehéz pontosan, vagy legalábbis mindenki által elfogadható módon meghatározni, hogy mi is különbözteti meg a felnőttet a gyerektől, vagy attól a felnőttől, aki csak biológiai értelemben vált azzá, de pszichológiailag megrekedt valahol a gyermekkorában. A pszichológusok azért természetesen megpróbálják felsorolni a felnőtté válás kritériumait, több-kevesebb sikerrel.
A Psychology Today cikkében például a következő nyolc pontot találjuk:
1. Nem reagálsz indulatvezérelten
2. Vállalod a felelősséget
3. Komolyan veszed a szerelmet és el mered kötelezni magad
4. Nem hazudsz, se másoknak, se önmagadnak
5. Kordában tartod az egódat
6. Visszahívod azt, aki felhív
7. Te magad oldod meg a problémáidat
8. Hálás vagy azért, amid van
Röviden kifejteném a véleményemet a fenti pontok helyességéről, vagy fontosságáról. Kezdjük a végén.
A nyolcadik pont szerintem életkortól független, vagyis gyermekkorban is megtanulható, de sokan felnőtt korukban is elfelejtik értékelni azt, amit a sors adott nekik. Főként a negatív emberek hajlamosak az elégedetlenkedésre és a panaszkodásra, és ennek megfordítása arra, hogy ugyanabban az élethelyzetben a pozitív dolgokat lássuk meg, bizony fontos feladat. Gyerekkorban talán némileg nehezebb, de egy felnőttnek tényleg nagyon fontos.
A hetedik pont nem volt túl adekvát módon megfogalmazva, én inkább azt mondanám, hogy felelősséget vállalunk a problémáink megoldására, és ha kell, megtanulunk segítséget is kérni. Ugyanis sokan pontosan hogy túlzottan a saját erejükre és képességeikre akarnak támaszkodni mindenben, és aztán nem értik, hogy miért váltak magányos szinglivé. A család egy érzelmi és vagyonközösség, melynek tagjai valamilyen mértékben egymásra vannak utalva, önként és kötelességszerűen segítik egymást, és felelősséget vállalnak egymásra, miközben tiszteletben tartják a többi családtag személyiségét. Ebből van manapság egyre kevesebb. Ha kialakul valami konfliktus, akkor nem együtt próbáljuk megoldani, együtt, egymást segítve változni, hanem az első reakció, hogy lecseréljük a partnerünket vagy lemondunk a gyereknevelés felelősségéről, vagy pedig elhanyagoljuk a szüleinket.
A hatodik pont teljesen kilóg a sorból, semmi köze semmihez. Sokkal szerencsésebb lett volna a személyes kommunikációra helyezni a hangsúlyt: Meghallgatod azt, aki mondani szeretne valamit, és megosztod a gondolataidat a családtagjaiddal, barátaiddal. A felelős kommunikációnál fontosabb a nyílt, és őszinte kommunikáció, ami manapság sajnos egyre kevesebb.
Ez pedig a negyedik ponthoz vezet, ami már-már egy olyan tulajdonsággá kezd válni, ami jó adag spirituális érettséget feltételez, nem csupán a felnőtté válást.
Az ötödik pont szintén nehéz dió, hiszen az egón való túllépés is a spirituális fejlődés következménye, nem pedig a hétköznapi értelemben vett felnőttség társadalmi és pszichológiai attribútuma.
A harmadik pont sem lesz minden felnőtt sajátja, részint azért, mert gyermekkorában nem kapott elég figyelmet és szeretetet, így nem is tanul meg szeretni, önzővé és törtetővé válik. Inkább kihasználni akar másokat, mint áldozatot hozni a szerelemért és feladni a függetlenségét. Az érzelmi kapcsolatok elsivárosodása, kiüresedése a modern társadalom egyik mételye. Számtalan pótszer és pótcselekvés van, amivel elszórakoztathatjuk magunkat, és egyesek felnőttként is inkább szórakoznak, mint felelősséget vállalnak és a személyiségüket fejlesztik. A szerelem és elköteleződés témájára majd még külön kitérek valamelyik nap.
Az első és a második pontban valóban több várható el egy felnőttől, mint egy gyerektől, de a kettő együtt is jár. Ha nem vállalunk felelősséget a cselekedeteinkre, kommunikációnkra, érzelmi megnyilvánulásainkra, akkor a kapcsolatainkra és a ránk bízott feladatokra sem fogunk tudni felelősen tekinteni. Hozzáteszem, hogy a munkamánia, melyre sok multicégnél ösztönzik a fiatal, karrierista alkalmazottakat, igazából egy zsákutca, ami az elhanyagolt gyermekkor frusztrációja és a valóban felnőtté válás félelmei közé beékelődik, és bizony sok-sok évet elvehet az életünkből, mire rájövünk, hogy kihasználtak bennünket.
A személyiségünk megismerése, az elménk fölötti uralom elsajátítása bizony a felnőtté válás legfontosabb feladata, miközben felelősséget vállalunk a különböző kötelezettségeinkre, mint szülő, eltartó, állampolgár és spirituális lény.
Záró gondolatként érdemes megjegyezni, hogy az ember akkor kerül szembe igazi kihívással a felnőtté válás terén, amikor ő maga is szülővé válik. Szülőként már nem maradhatunk gyerekesek, mert azt a szerepet átvette a gyermekünk, aki akkor is rólunk fogja modellezni a felnőtté válás és érés folyamatát, ha mi ezt nem akarjuk, vagy nem akarunk, esetleg nem tudunk példát mutatni benne. Plusz a gyermekvállalás azzal jár, hogy a szülő valahol a háttérbe szorul, és sok mindenről le kell mondania, alkalmazkodnia kell a gyerekeihez. Ezt az áldozatot csak azok tudják sikeresen meghozni, akiknek valóban sikerült felnőtté válniuk.
Gauranga Das
személyi edző, táplálkozási tanácsadó
