A nap erőtlen fénysugarai egyre hosszabban nyúlnak be minden ablakon. Melegre és melegségre vágyunk. Várakozunk. Ezeknek a hófedte hónapoknak van egyfajta mágneses ereje, amely mindenkit oda vonz, ahová valójában tartozik. A tél hűvös tisztasága mindannyiunkat elvezet oda, ahol igazán otthon és szeretve érezzük magunkat: a családunkhoz, a szülőhelyünkre, a szeretteinkhez, egy templomba vagy egy magányos erdei vendégházba. Mint ahogy a természetben az éltető nedvek visszahúzódnak a gyökerekbe, úgy térünk vissza mi is a saját gyökereinkhez. Találkozunk, hogy együtt ünnepeljünk és éljük át mindazt, amit ezek a jégvirágos hónapok tartogatnak számunkra. Van ennek a hazatérésnek egy láthatatlan lelki folyamata is. Ahogy a nappalok rövidülnek, és egyre kevesebb fény érkezik felénk, úgy a világba irányuló aktivitást felváltja egy passzív, befelé tekintő figyelem a közelmúlt, de akár a régmúlt történéseinek szemüvegén keresztül. Ilyenkor hiszünk a csodában és lélekben megtisztulva újra gyermekek lehetünk. Egy-egy íz vagy illat, egy régi képeslap, a hóesés… megkopott emlékeket idéz fel bennünk és a kép olyan élessé válik, mintha most történne velünk mindaz. Van, aki újra megpihen abban a lakásban, ahol jó volt gyereknek lenni és reggel a nagypapa hangjára ébredni. – Mariann mama nem akar sütni soha többé, ezért kiszórta az összes lisztet és porcukrot az ablakon. – A kicsi lány pedig, aki még hisz a varázslatban és a Mikulás jóságában, csak áll a mindent elborító szűz hó láttán arcát a párás ablakra tapasztva.
Ismertem valakit, akiben a fenyőfa díszítése a legboldogabb karácsonyt idézte fel. Azt az ünnepet, amikor az embereknek a legkevésbé sem volt okuk a Messiás születésére emlékezni. Mintha kihunyt volna minden fény akkor a Földön. A világban háború tombolt, az emberek éheztek és fáztak, féltek… de faágat vittek a hideg házacskába és néhány almát aggattak rá. Azóta sem voltak olyan összetartóak az emberek és szeretőek a családi kapcsolatok.
Az emberek meséikkel és történeteikkel megmutatják legféltettebb emlék-kincseiket és otthonaikba kalauzolnak. Oda, ahol még hisznek a téli csodában és a fény születésének misztériumában. Oda, ahol a titkokkal teli várakozást fényes csengettyű hangja töri meg. Oda, ahol a plafonig érő fenyőfát angyalok díszítik és a radiátoron száradó narancshéj illata betölti a szoba terét. Oda, ahol a gyerekek a felnőttekkel együtt szánkóznak, hóban angyalt csinálnak, jégcsapot szopogatnak és hógolyóba harapnak, hóembert építenek és a fagyos éjszakában csillagokat számolnak. Oda, ahol a fenyőfán minden eltávozott szerettünkért egy-egy gyertya pislákol.
Mindenki életében meghatározó ez a decemberi időszak, különösen a karácsony áldott napjai. Igent mondunk mindarra és mindazokra, akik valóban fontosak, köztük saját magunkra is. Megengedőek vagyunk másokkal és saját magunkkal. Önzetlenül adunk és szeretettel elfogadunk. Békét, hangulatot, szokásokat teremtünk. Mintha a szívünkkel látnánk és gondolkodnánk ilyenkor. Az együtt töltött idő felbecsülhetetlen, mert minden figyelmünkkel és gondolatunkkal jelen vagyunk. Amit ilyenkor egymásnak adhatunk, azt nem lehet becsomagolni és masnival átkötni. Érezni lehet és emlékekbe zárva egy életen át őrizni és továbbadni a bennünket követő generációknak.
Kovács Kata
