Imádok táncolni. Salsázni, rockizni, NIA-ni, lassúzni, bachatázni, szabadtáncolni, na de a hormontánc, az egy sokkal keményebb műfaj! Hiába tanultam többféle stílust, ez az a tánc, amire nincs nagyon tanfolyam.
Pedig, amit lehetett, azt gondolom, megtettem: többféle irányú, szemléletű szülésfelkészítőt elvégeztem, még a várandóságom előtt egy évvel – csupa kíváncsiságból, most meg a baba érkezésére készülve pláne! De erre a táncra kijelentem, nincs tanfolyam!
Lehet olvasni ezer jobbnál jobb könyvet, meghallgatni számos előadást, részt venni csoportos szülésfelkészítőn, beszélgetni már tapasztalt, szülő
nőkkel, amíg nem tapasztalod a saját érzelmeiden, bőrödön, zsigereidben, hogy milyen az, amikor a hormonok hatására tényleg összecsapnak a fejed
fölött és a lelkedben a hullámok, addig nincs róla fogalmad. Mint ahogy nincs a csókról sem fogalmad, addig, amíg egy igazán jó partnerrel nem találkozol egy szerelmes holdvilágos éjszakán… És így igaz ez minden másra is, amivel egy adott pillanatig nem találkozol. És itt van még egy csavar, kérem szépen. Mert hiheted te, szent meggyőződéssel, hogy ennyi minden után, neked már senki és semmi nem mondhat újat… egészen addig, amíg valami történik és valaki – aki erről nem tudott – megteszi! Lehet tapasztalatod pl.: a szerelemről, a szeretetről, az elfogadásról és az odaadásról, ami a valódi intimitás, ami a kapcsolat, a kapcsolódás alapja.
Egészen addig, amíg ezt a tapasztalást felülírja egy másik tapasztalat, minek utána már tudod az egyiket a másikhoz viszonyítani. Így rájössz, hogy melyik volt az igazi szerelem, az igazi szeretet, amelyben az elfogadás is valódi volt, így az odaadás is őszinte tudott lenni. De amíg nincs legalább kettő mintád egy ugyanazon érzésről, addig azt hiheted, az, amiben
most vagy, az a minden. Voltak már ingerlékenyebb időszakaim, indulathullámaim, és szoktam szeszélyesen is viselkedni olykor – hisz nőből vagyok –, de ennyi kérdés, ennyi érzelem, ennyi félelem és ennyi bizonytalanság, mint most, még nem kavargott bennem egyszerre. Szó
szerint megy a buli odabent. A hormonok táncra perdültek és ami, az egyik pillanatban megkérdőjelezhetetlen, az a másik percben már teljesen kétséges. És hát erről sokat lehet tényleg hallani és olvasni, jókat lehet – utólag – nevetni rajta, de megtapasztalni, a saját bőrödön érezni, ahogy hullámzik nemcsak az érzelem odabent, hanem a kisbabád által is az egyre
terhesebbé váló pocakod… na, ez is egy olyan érzés, amit az a bizonyos bankkártya sem tud megadni neked… felbecsülhetetlen.
Mint édesanyának lenni. Mert a hormonok tánca halálos. Megszűnsz általa az lenni, aki előtte voltál és megszületsz újra, immár édesanyaként. Aki látszólag ugyanaz a nő marad, de belül egy teljesen új lény. Újra kezdődik, és újra íródik minden. Átalakul nemcsak a test, de a lélek és az élet is.
A lánybúcsú – a szó szerinti értelmében – valahol erről kéne, hogy szóljon. De mint sok minden – talán lassan minden – rítusunk, beavatásunk sem arról szól, amiért eredetileg létrejött. Hát szóljon most ez a tánc azokért és azoknak, akik még nem tapasztalták meg sohasem, és azokért, akiket nem engedtek igazán beleengedődni, önfeledten, önmagukból kikelve, az ősi, női ösztönöket szabadjára engedve, mélységeket és magasságokat felderítve, saját önnön erejüket megismerve táncra kelni. Most az egyszer ne legyen
kérdés, mert igenis: szabad egy táncra!
Ölvedi Réka
Anaya női- és kismama jógaoktató
www.remekest.hu
