Közeleg a karácsony. Hajnalban már fehér a derengő táj, igaz még csak a dértől és a zúzmarától. Talán a hideg gyújtja fel bennem a vágyat a melegre, a melegségre, de ilyenkor már várom a karácsonyt, azt a furcsa, meditatív állapotot, mikor kicsit szótlanabb az ember, többet érzelgősködik, gondol a szeretteire, készül az ünnepekre. Mégiscsak a szeretet ünnepe. Bár tisztában vagyok a történeti és vallásfilozófiai háttérrel, nekem ez mégsem egy vallási ünnep. Ha az, hát ökumenikus. Mint a szeretet ünnepét, éppúgy megünneplik zsidó barátaim, mint a buddhisták, éppúgy fát díszítenek Krisnavölgyben a krisnások, mint a keresztény családom. Szeretném hinni, hogy ilyenkor egy kicsit eltűnnek a határok, hogy az emberek közelebb kerülhessenek egymáshoz. A húgommal ilyenkor, november végén már tele vagyunk receptekkel, és órákon át telefonálunk, hogy hogy legyen a karácsony, mit főzzünk, mit süssünk. Tavaly nála voltunk, idén nálunk leszünk, mindent kitalálunk, megvitatunk. A gyerekekkel már javában tart a kézműves műhely, délutánonként a nappaliban, papának tolltartó, mamának könyvjelző készül. Nem nagy dolgok, de nem is kell, hogy az legyen. A gyerek boldog míg csinálja, boldog, míg vár, hogy átadhassa, boldog, mikor majd kibontják. Mi szülők boldogok vagyunk, mert sugároznak a gyerekeink, és a szüleink is boldogok, hiszen nekik mi vagyunk a boldog gyerekek. És ez így szép. Elszorul a szívem, mikor azt hallom, hogy idén ne adjunk ajándékot, mert így meg úgy, vagy csak a gyerekek kapjanak, mert gazdasági válság van. Ilyenkor szeretném megkérdezni tőlük, hogy „Az istenért emberek, meggárgyultatok?” Mit gondoltok, a nagyanyáink idejében a szegényebb családok mit ajándékoztak egymásnak? Nem voltak plázák meg okostelefonok. Került egy kis dió meg lisztecske a sütéshez, vagy egy guriga motring a hímzéshez, és időt és energiát áldoztak rá, hogy kitalálják, majd elkészítsék azt, ami a másiknak megmelengeti a szívét. Mert ez az ünnep erről szól.
Tavaly karácsonykor nekem két huszonéves fiú, egy testvérpár ajándéka volt a legfelemelőbb. A fiatal, trendi húszéves nekiállt és két kezével kötött egy sapkát a bátyjának. Tudom, nem nagy dolog, a nagy dolog az volt, mikor a testvére kibontotta, meglátta, megtetszett neki, és rájött, hogy az öccse maga készítette. Azt a pillanatot sosem felejtem el. Igazán éreztük a szeretetet, az összetartozást, ami köztük van, mi is, akik még ott voltunk. Ezt nem lehet pénzen megvenni. Ez az igazi ajándék. Valami olyan, amiből a másik rájön, hogy igazán fontos neked. Egy jól megválasztott fotó, még ha magunk kereteztük is, egy doboz süti, amit mi sütöttünk, egy jól kiválasztott könyv egy antikváriumból, vagy pár üveg befőtt egy helyes kis kosárban többet elárul rólunk és többet ad a másiknak, mint amit drága pénzen megvehetnénk. Hideg van kint és zord a világ. Nincs munka, pénz és ki tudja mennyi minden hiányzik még az embereknek. De lesz pár nap, amikor hazamehetünk, együtt időt tölthetünk, megpihenhetünk, elgondolkozhatunk, talán Istenen, talán az egyetemes univerzumon, Jézus születésén, vagy csak a családunkon. De szerethetünk, odafigyelhetünk és talán kicsit ezzel feltöltődhetünk egy hosszú év után.
Bánki Viktória
