Még mielőtt megszületnénk, és anyánk hasában növekedünk, oda vagyunk kötve egy helyhez, ahonnan mozdulni sem tudunk. A köldökzsinór ugyanakkor segít is minket, mivel hónapokon keresztül táplál, és az életünk függ tőle. Ez egy éltető forrás, és egyben börtönünk is. Születésünk után a zsinór elvágásával szabaddá válunk, önálló lényekké, és hamarosan, ahogy fejlődünk – térben is szabaddá válva –, elkezdjük megtapasztalni önálló identitásunkat azzal, hogy néha elmászunk, hogy új dolgokat ismerjünk meg. Miközben növekedünk, felnövünk, már élhetünk a szabadságunkkal, hogy függetlenné váljunk és felfedezzük a világot. Felnőtté válásunk mércéje az, hogy képesek vagyunk táplálni önmagunkat, a testünket, szellemünket anélkül, hogy újabb köldökzsinór kössön minket valamihez.
Különböző kötések bármikor létrejöhetnek, de hogy ezek mennyire engednek szabadon, vagy sem, attól függ, mennyi mozgásteret adnak számunkra. Önmagunk zsinórjait megvizsgálva, mennyi terünk van a szabad mozgáshoz? Különböző kötelékek fűzhetnek minket a társunkhoz, a családunkhoz, a munkánkhoz, hobbinkhoz, ha gyűjtünk valamit, vagy van egy szenvedélyünk. A keleti filozófiák, és az ókori filozófusok gyakran vallották azt, hogy el kell vágni a kötelékeket, ki kell szabadulni ezek fogságából, hogy megszabaduljunk a szenvedésektől. A pszichológia viszont úgy véli, hogy ezeken keresztül tud fejlődni a személyiségünk, és kötelékek, kötődés nélkül nem válhatunk egészséges, teljes emberré.
Mindkét állításnak megvan az igazsága. Talán nem a kötelékek létjogosultságán kellene tépelődni, hanem inkább azon, hogy ha már létrejöttek, vajon támogatnak, vagy csak fogva tartanak? Segítik-e a fejlődésünket, vagy akadályozzák; gúzsba kötnek, vagy belekapaszkodhatunk, amikor szükségünk van rá? Köteleink válhatnak védőhálóvá, mely fenn tartanak minket, és védenek, de körénk fonódhatnak olyan módon is, hogy belegabalyodhatunk, és bénultakká válhatunk. A valódi függetlenségünk abban nyilvánul meg, hogy ha kárunkra van, el tudjuk vágni, hiszen helyettünk más nem vághatja már el.
Cicero szavai a függetlenségre ösztökélnek: „Lehetetlen, hogy ne legyen tökéletesen boldog az, ki csak önmagától függ, és mindazzal, mit önmagának nevez, rendelkezik is önmagában.”
Ha valaki képes önmagát „táplálni”, akkor kötelékei nem rabbá teszik, hanem támogatják őt. Mások által is gyarapodhatunk szellemileg, és lelkileg, de akkor tud ez egészségesen hatni ránk, ha megőrizzük belső, egyéni függetlenségünket.
Bakos Helén
bakoshelen.wordpress.com
