A
mai világban egyre több a magányos ember. Vagy nem is tudom, hogy
ez statisztikailag igaz-e, de legalábbis sokan érzik magukat
magányosnak. A közösségi média elterjedése nem hogy segített
volna ezen a problémán, hanem szerintem inkább mélyíti. Én
igyekszem minél kevesebb időt tölteni a Facebook hírcsatornám
tanulmányozásával, de így is feltűnik egy-két ember, aki
rendszeresen a magánéletéről és a belső vívódásairól,
frusztrációiról posztol, valószínűleg azért, mert nincs kinek
elmondania. Természetesen az ilyenfajta kitárulkozás az én
szememben azt jelenti, hogy az illetőnek nem igazán vannak
tartalmas kapcsolatai, olyan személyekkel, akik segítenének neki a
magánéleti problémái megoldásában.
A
világ a kapcsolatok elfelszínesedése felé halad, és ez nem csak
azt jelenti, hogy nem osztjuk meg egymással személyesen a mélyebb
belső dolgainkat, és nem beszéljük meg személyesen, hanem azt
is, hogy az időtartam, amennyit együtt töltünk másokkal, és
ameddig az ismeretség tart, jelentősen lerövidült. Ma már legény
(vagy leány) legyen a talpán, aki az egész életét leéli a
párjával, és a kapcsolatuk minden hegyén-völgyén együtt
bukdácsolnak keresztül. Egyre könnyebben merül fel az emberekben,
hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Persze esete válogatja, és
sokszor ezt nehéz kívülről reálisan megítélni, hogy a
kapcsolatbeli elakadás valóban megoldható lenne-e egy kis
empátiával és odafigyeléssel egymásra, vagy pedig annyira
eltolódtak már az értékrendek, és annyi sérelem gyűlt össze
mindkét félben, hogy csak tovább szenvednének, ha együtt
maradnának.
De
most nézzük azt az esetet, amikor valaki valóban egyedül él, és
mondhatjuk azt, hogy „nincs senkije”. Idősebb korban ez
gyakran megeshet, bár az ember sok időt tölthet a gyerekeivel,
unokáival, és ha igazából nyitott ős törődő ember, akkor
könnyen kialakíthat kapcsolatokat a saját korosztályával is. Ez
csak akkor esélytelen, ha az ember belefásul a panaszkodásba, és
semmi erőfeszítést nem tesz azért, hogy kapcsolatokat létesítsen
másokkal. A kapcsolat ugyanis befektetéssel kezdődik. Ha csak
önmagunkat sajnáljuk, és a szenvedésben fetrengünk, valamint
azon sopánkodunk, hogy miért nem talál már ránk valaki, akkor
nem sok esélyünk van bármit is elérni. A mai világban az az
alapállás, hogy az embereket nem érdekli mások szenvedése, és
ha esetleg mégis, akkor sem lehet egy kapcsolatot arra felépíteni,
hogy a saját szenvedésemmel traktálom a másikat, és semmi
pozitívat nem viszek bele a kapcsolatba.
A
kapcsolat valahol az adással, a szeretéssel, a törődéssel és a
másokra való odafigyeléssel kezdődik. Ha megteszünk valamit egy
másik emberért, akkor akarva-akaratlanul a lekötelezettünkké
válik. Persze egy kapcsolatot nem igazán lehet üzleti alapokra
építeni, a manipuláció nem fog működni hosszú távon. Meg kell
hagyni a másik fél szabad akaratát, és önálló személyiségét,
nem szabad fojtogató módon rátelepedni a másikra. Ez a magányos
embereknek arra a kategóriájára vonatkozik, akik annyira akarják
a kapcsolatot, hogy „túlpörgetik”, amikor valaki
megjelenik a láthatáron. Túlzásba viszik a másikkal való
törődést, és esetleg a cserébe támasztott elvárásaikat is, és
mindenkit „tökéletesen” akarnak csinálni. Olyan ez, mint
a szülő, aki tökéletesen akarja nevelni a gyerekét, aztán az
egész folyamat a saját elvárásainak dugájába dől, és a gyerek
sokkal többet szenved és lázad a kelleténél.
Amikor
túlzott teljesítménykényszerrel állunk neki egy kapcsolatnak, az
általában hamar véget érhet, mert a partner megriad a túlzott
elköteleződéstől, a felelősségbe kényszerítéstől. Így
hamar egyedül maradunk, és kezdhetjük elölről az egészet.
Persze az elköteleződés hiánya egy másik probléma lehet, amikor
évekig benne vagyunk egy „se veled, se nélküled”
kapcsolatban, amely nem halad sehová, mert csak bizonyos felszínes
érdekek tartják őket össze. Az sem célszerű, ha egy ilyen
kapcsolathoz ragaszkodunk, mondván, hogy „jobb a semminél”,
mert akkor magányosnak fogjuk érezni magunkat akkor is, ha éppen
van mellettünk valaki.
Gauranga Das
személyi edző, táplálkozási tanácsadó
