Rohanó világunkban mindenhonnan azt halljuk, hogy „étkezz egészségesen, menj el jógázni vagy futni, s akkor minden rendben lesz”! Ez a kijelentés gyakorta összefüggésben áll (állhat) a boldogság fogalmával, amely – véleményem szerint – ennél jóval összetettebb pszicho-filozófiai kategória.
Ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat – azon túl, hogy a szociális térben is szükséges megfelelően funkcionálnunk –, elsősorban önmagunkat kell szeretnünk és/vagy elfogadnunk. Pszichológusként, anyaként, sportolóként, tanárként és diákként én is ezt hiszem, tanítom, és ennek eszmeiségét képviselem.
Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol fiatal kislányként azt a tanácsot kaptam az iskolai szakedzőktől és tartásjavító szakemberektől, hogy sportoljak, és akkor fizikailag is megerősödhetek. Mivel szociálisan hátrányos helyzetű családban születtem, költséges hobbisportra nem volt lehetőségem: hosszú-hosszú évekig – egészen a középiskolás éveim végéig – versenyszerűen atletizáltam. A sport teljes mértékben a lételememmé vált, segített túlélni, miközben lassan-lassan felcseperedtem és a serdülők viharzását élve – lélekben szinte egyedül – a hedonista korszakomat éltem. Nem voltam túlságosan közkedvelt, vagy különösebben szép „Barbie-lány”, de a sport-tevékenységet sosem hagytam abba. Szinte állandóan futottam, valahogy úgy, mint Forrest Gump, miközben a hosszú-és középtávfutás általam gyakorolt fanatizmusa a tanulmányi eredményemet jelentős mértékben lerontotta.
Az állandó testmozgás mellett szellemi táplálékra csak később tartottam igényt: az elkövetkezendő években általános ápolónői diplomát szereztem, leérettségiztem, magyar nyelv-és irodalom szakon pedagógia főiskolát végeztem, majd ezt követően pszichológus, coach-tréner lettem. A helyes életmód, életérzés, példamutatás kimondatlan követelményként mindig és folyamatosan bennem él: gyakorló klinikai és egészségpszichológus/coach szerepemnek eleget téve az egészséges életmód követeként ma is a jót, helyénvalót – a konstruktivitás jegyében a „mindig morál” eszmeiségét – hirdetem.
Néhány éve a küzdősportok szerelemeseként egy sajátos önvédelmi ágazat, a Hayashi-ha Shito-Ryu karate technikájának művelőjeként középhaladó szintre jutva 5 kyu-s karatékaként, a 450 fős AC-Sinus Harcművészeti Egyesület mélyen hagyománytisztelő és elkötelezett sportolója vagyok. Klima Zsuzsanna vezető- és mesteredzőm tanításait önként követve, 48 kilósan heti háromszor-négyszer edzem, és igazán jól érzem magam a bőrömben. Egy közös tornaöltözőben történő felkészülés során döbbentem rá, hogy sporttársaim számára is minta- és normaalkotó személyként óriási mértékben a „kirakatban vagyok”. Egy anyuka – aki legalább egyszer egy héten jár edzésre – meglehetősen szorongva öltözött át a jelenlétemben, mert szégyellte némileg túlsúlyos testét, s ezt igyekezett palástolni. Miután elfordultam, és figyelembe vettem személyes terét, gyorsan felvettem a karate gí-met és kimentem a helységből. Meglepetésemre a hölgy utánam jött, s a folyosón csak ennyit mondott: „Kata segíts, hogy én is így nézhessek ki”!
Nos, ekkor kezdődött és indult el történetem új fejezete: a tanítással, a további mindennapossá vált sportolással, a fogyáskontroll-tréninggel, az egyéni fejlesztésekkel és a mélyebb pszichológiával, az anyai – párkapcsolati – baráti – emberi értékátadó normakontrollal és az állandóan „feszítő” , önmagamnak tett bizonyítóerővel és alkotásvággyal.
Hogy miért jó a sport, és miért nem tudom abbahagyni?
– Mert számomra megküzdési mechanizmusként működik
– Mert minden edzés alkalmával endorfint szabadít fel a szervezetemben
– Mert a karate-edzésem a testemet- és lelkemet egyaránt pallérozza, „acélozza”, ellenállóvá teszi.
– Mert a küzdősportom általam művelt formája, a fegyelemre és hagyománytiszteletre nevel.
– Mert a formagyakorlataim során megtanulok teljes jelenléttel saját testemre figyelni.
– A kumite (szabad küzdelemben) önvédelmet és figyelmi fókuszt gyakorlok.
– És mert közösségépítő funkciót és megtartó erőt jelent számomra.
Lengyel Katalin
pszichológus/coach-tréner
