Szerintem két fél ember nem alkothat egy egészet. Ez nem egészen az a matematika, amit az iskolában tanultunk. A párkapcsolatokban szerintem a megfelelő képlet: 1+1=1, azaz két egész ember alkothat egy boldog kapcsolatot. Mit értek egész ember alatt? A férfi legyen férfi, a nő pedig nő. Legyen önbizalmuk, önbecsülésük, tudják magukról, hogy kicsodák, és mit várnak el maguktól, egymástól, az élettől. Ha két bizonytalan, önértékelési problémákkal küszködő egyén kerül össze, az hogy várhatja, hogy ebből valami jó fog kisülni?
Önbizalom. Ha a siker > kudarc = jól vagyok. Ha azonban ez az arány fordítva van, akkor az önértékelésünk eléggé megcsappan. Önbizalom nélkül nem lehetünk nők (vagy férfiak). Ha büszke vagy arra, hogy nő vagy, ha szeretsz nő lenni, ha szereted magad a hibáiddal együtt, akkor lesz egy olyan kisugárzásod, ami valóban nővé tesz. Azt látom azonban, hogy a nők többsége nem meri vállalni, hogy ő nő. A görcsösség, merevség sok lányra jellemző. Nem kell mindig megfelelni, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Szerelem. Mennyit keressük, hajszoljuk, vadásszuk, le- és felértékeljük a jelentőségét, elemezzük. Én nem szeretem a dolgokat címkézni, mert azzal már veszítettek az értékükből, hiszen egy-egy szó képtelen kifejezni azt a millió gondolatot, érzést, ami mögötte áll. A szerelem számomra egy csodálatos lehetőség két ember között arra, hogy fejlődjenek, kiegyensúlyozott, boldog életet éljenek együtt. Ha azonban az egyén fejlődése akadályozva van, a szerelem megszűnik. Na ilyenkor jönnek az önbecsapások, “szeretem, mint embert” kijelentések. Ugyan már! Szereted, mint férfit/nőt? Ha nem, akkor miért hitegeted magad? Egyszerű okai vannak: a megszokás, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, ragaszkodás, kudarckerülés, társfüggőség stb. Ezen okokból inkább vegetálsz, minthogy élnél…
Felelősség. Jobb szeretni, és nagyot koppanni, mint szerelem nélkül élni. A koppanás azonban a TE felelősséged! A saját életedért, kudarcodért te vagy a felelős, senki más. Miért hagytad magad? Miért nem akartad észrevenni a jeleket magad körül, amik figyelmeztettek arra, hogy ez lesz? Ugye, ugye, nem is volt ez annyira váratlan…
Kompromisszum. A megalkuvás nem egyenlő a kompromisszummal. Azt látom, sokan keverik ezt a két fogalmat, és mondják, hogy: „tudod, erről és erről le kell mondanom, mert..” Persze, hogy kell alkalmazkodnunk a másikhoz, de csak olyan mértékben, ami az egyéniségünket, és önállóságunkat nem csorbítja. Nem az a cél, hogy összegyúrjuk egymást, és két már-már megtévesztésig hasonló emberré váljunk. A cél szerintem, hogy támogassuk a másikat abban, hogy kiteljesedjen, és nem azt kellene előidéznünk, hogy beszűküljön.
Éld úgy az életed, hogy egy partner csak hozzáadni tudjon az amúgy is csodás és harmónikus lényedhez!
Mosolygós napot!
Lili Zsuzsi
