Mindenkinek vannak példaképei: ikonok, barátok, családtagok. Az enyém Audrey Hepburn.
Sokan egy híres színésznőnek látják, aki Oscar-díjat kapott, Givenchy múzsája és barátja volt, egy mindig nagyon vékony és gyönyörű nő. Bennem egy másik kép is él róla. Hihetetlen kitartással rendelkező embernek látom, aki mindig kész volt felállni, bármilyen nehéz helyzetbe is került élete során. Van egy kedvenc, ugyanakkor megrendítő történetem róla.
A második világháború idején történt, a német megszállás alatt álló Hollandiában, amikor Audrey még kislány volt. Egy nap sétált az utcán, amikor a német katonák kényszermunkára gyűjtötték össze az asszonyokat és a gyermekeket. Őt is el akarták vinni, de egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknie a katonák elől. Egy pincébe menekült. A táskájában volt egy darab száraz kenyér és egy üveg almalé, és tudta, hogy ha életben akar maradni, be kell osztania. Teltek a napok, megszűnt számára az idő, s a nappalok és az éjszakák is összeolvadtak. Fájdalmai voltak, végül egy nap úgy döntött, lesz, ami lesz, előjön rejtekéből. Hazabotorkált, édesanyja pedig nagyon megdöbbent, már azt hitte, sosem látja többé. Az orvos megállapította, hogy a kislány szervezete teljesen legyengült, hiszen három hetet és négy napot töltött a patkányoktól hemzsegő pincében.
Állandó karcsúságának is ez volt az egyik „titka”: az alultápláltság és az ebből származó betegségek, súlyos anyagcserezavar.
Néhány év múlva Audrey Hepburn már világhírű színésznő volt, édesanya, és Unicef nagykövet. A szobám falán van róla egy kép, ha lehangolt és szomorú vagyok, felteszem a kérdést: „Audrey, te mit tennél a helyemben?”
Rontó Judit
