A 7 éves lányom, Míra és barátnője a minap nálunk játszottak, és bármi történt, egyfolytában kacarásztak, vihorásztak. Ha én szóltam valamit hozzájuk, azért, ha a férjem, akkor azon, aztán együtt is játék közben, evés közben, szinte megállás nélkül. Nehéz ilyenkor eldönteni, velük röhögjön az ember, vagy rájuk szóljon.
Persze sokak szerint ez a korral jár, de én azért ezzel ellenkeznék, szerintem ez egyéni nyitottság is. Sokan egész életükön át képesek ezt megőrizni, anélkül, hogy infantilisek lennének.
Én is emlékszem a vihogós időszakokra, amikor az osztálytársaimmal mindenen és mindenkin kuncogtunk, s a világ összes titka a birtokunkban volt. Ezt egészen a kamaszkorig műveltük. Ott átváltottunk kifinomultabb viccelődésre. Azt hiszem.
Emlékszem a családi találkozós showműsorokra is, amikor néhány kiszemelt áldozaton élcelődött a többség, hangos röhögésekkel kísért poénokkal. Voltak akik az “áldozat” védelmére keltek – persze közben ők is röhögtek, mert ütős poénok voltak –, és maga az alany pedig úgy csinált, mintha neki minden mindegy volna, s megjegyzéseivel még adta is a lovat a poénkodók alá. Így aztán a komédia mindig emlékezetes, könnyeket fakasztó közös röhögésekbe fulladt, míg valaki először semleges, majd fokozatosan komoly témára – nagy nehezen – átterelte a hangulatot. Manapság azt mondanánk, hogy megalázó, személyiség romboló egy családban az ilyen viselkedés, de hozzátenném, hogy ez egy családi háló. Szükséges, hogy legyenek ilyen kapcsolatok, s egy ilyen jellegű családi szituációban akkor jöhet ez létre, ha az alany maga is benne van a játékban. Egyébként ezt nem lehetne fenntartani sértődés, veszekedés nélkül.
Aztán ott voltak az ugyancsak családias környezetben zajló régi magyar filmvígjáték nézések, amik azért 10 pontosak voltak, valljuk be. A mi családunk szertartás szerűen készült ezekre a műsorokra – más csatornánk amúgy sem volt –, s elképesztően több generációt is képessé tett ez a humor a jókedvű szórakozásra, nevetésre. Ezek konkrét családterápiás helyzetek, egyértelműen.
Azért persze meg kell említeni a kínos poénok területét is. Ezek több kategóriába sorolhatóak.
Az
első, amikor egyedül vagy és eszedbe jut valami és hangosan
felröhögsz. A mai korban ezt lehet leplezni azzal, hogy mondjuk
közben a kezedbe veszed a telefonod.
Úgy nem lesz annyira
feltűnő.
Akkortájt, mikor velem történt, esetleg ha
kéznél volt egy könyv, azzal megpróbálhattam eltusolni a
helyzetet, mintha valami elsöprő csattanót olvasott volna az
emberlánya, de amikor már megtörténik, erre a mentésre nincs túl
sok esély.
Velem a tömegközlekedésen való utazás
művelte leggyakoribban ezt. Vidéken feltűnőbb voltam, városokban
nem annyira, azt hiszem egyszerűen elmebetegnek néztek.
Ennek továbbfejlesztett verziója, amikor nem tudod abbahagyni. Ilyen is volt, akkor leszálltam a következő megállónál, fogalmam sem volt, hol. Az azért kijózanító volt, arra emlékszem, mert 20 perc múlva jött a következő járat és elég kétes környékre vetődtem magányos röhögésemben.
A
második kategória, amikor ketten vagytok a vihogási helyzetben,
például a gimiben, órán, és azt kockáztatjátok, hogy fel fog
szólítani a tanár, amit persze semmiképp nem akartok. A röhögés
azonban csak hömpölyög, próbáljátok visszatartani, de akkor
rázkódni kezd az ember, mozog a pad. Mások is észreveszik, hogy
röhögtök, ők is elkezdenek röhögni és mázlista vagy, ha csak
egy teremből való kiküldéssel megússzátok.
Aztán
felnőttként gyűléseken, előadásokon is lépre lehet menni
ugyanígy. Itt azért már kínosabb, a terem minden szegletéből
záporoznak a tettesekre a szúró, telepítikus társadalmi
üzenetek: mégiscsak ejnye, kellene annyi önkontroll, hogy
felnőttként uralkodjanak a zavaró, ütemes, visszafojtott
levegővételekkel tarkított, láthatóan felszabadult és
udvariatlan vihogáson, egy ilyen komoly és fontos eseményen.
Ugyanez a kategória felfokozottan, amikor egy sajnálatos vagy szerencsétlen körülményben tör rá valakikre a röhögés. Néha műsorvezetők is kerülnek ilyen szituációba, s meglehetősen kellemetlen az egész, de mit lehet tenni?
Hiába…emberek vagyunk.
Annyi bizonyos, hogy a jó mentális és fizikai egészséghez elengedhetetlen, hogy az ember rendelkezzen egy kis humorérzékkel és öniróniával, s tudjon az életben elé kerülő nehezebb helyzetekben is találni olyan kapaszkodókat, amiken nevetni lehet. Lehetőleg szabadon, kínos helyzetektől mentesen. Bár azért azokban is van egy kis „flow”.
Én a családtagjaimra, akik már nincsenek velünk, más dolgok mellett, így is emlékezem. A poénokra, a humorukra, a beszólásaikra, amikkel életben tartották a jókedvet és igényt a felülemelkedésre a mindennapokon.
Aztán persze szerencsém is van, hiszen a férjem is ezt a vonalat képviseli, így a családi hagyományt igyekszünk továbbadni. Lehet, hogy Míra is ezért vihog annyi mindenen? Meglehet.
Színház az egész világ… és éljen az endorphin termelés!
Tanácsok esős és bekucorgós ködös, nyűgös napokra:
– Röhögésre fel!
– Legyen egy családi mappád, akár a számítógépeden, akár egy füzetben vezetve a szituációkkal, amikor egy poénon közösen nevetett a család. Ide tartozhatnak a gyerekek aranyköpései például. Jó ezekre emlékezni, kihozza az embert a rossz hangulatból.
– Poénos videók. Bár ezeken én nem mindig tudok röhögni, mert konkrétan érzem fizikalag amikor elesik valaki, de a cicák és babák cukik. A férjem és Míra az eséseket is bírják.
Néha én is.
–
Több
olyan személy társaságát kell keresni, akikkel lehet közösen
röhögni. A huhogókat el kell kerülni, csak szívják az optimista
légkört és az energiád, hogy újra építsd magad, amikor az
alján vagy épp valami miatt.
A röhögéseket nem
megalázóan mások kárára persze.
Én inkább építő
jellegű, intelligens, értelmes humorra gondolok itt.
Vagy
nem.
Nilamani
